A fönti mondatok nem egy szirupos Claire Kenneth-regényből (Neonfény a Nílus felett, Holdfény Hawaiiban, Randevú Rómában, emlékeznek?) származnak. Az eset a minap történt a tengerparton. Merthogy Lola, életében először, nyaral. És mennyire élvezi! Legalább annyira örült, hogy maga mögött hagyta az esős-hűvös Brüsszelt, mint mi. Gyakorlott utazó Lolánknak a két és fél órás út meg sem kottyant, a repülőtéren ráadásul ott várt minket a még a babánál is izgatottabb nagymama, aki már hónapok óta vágta a centit a közös nyaralásig. 8 nap, 192 óra, 11 520 perc a kicsi unokával el tudják képzelni, mekkora öröm ez egy nagyinak.
Az utazást megelőző hetekben természetesen utánaolvastam a nyaralás babával tematikának, de nagyjából mindenhol ugyanazt találtam. Keress bababarát szálláshelyet, csomagolj ésszerűen, ne adj neki csapvizet, öltöztesd lenge, jól szellőző ruhákba és a legfontosabb: NE VIDD NAPRA! Egyáltalán. Ez utóbbi utasításnak szinte a megszállottja lettem. Jártam a boltokat 50-esnél is magasabb fényvédő faktorú babanaptejért, a babaüzletekben mániákusan kerestem a fehér, lenge ruhácskákat, és megvettem a legnagyobb karimájú babakalapot, amelyet valaha láttam. Barátaink tanácsára pedig az interneten rendeltem egy olyan napozó-kezeslábast, amelynek az anyaga maga is 40-es faktorral lett átitatva. Mondanom sem kell, hogy az első nap a kalap, a kezeslábas, a szupererős babanaptej és a napernyő ellenére is lesült a kis ördög pocakja. Na persze, egy ekkora pocak
De mint mindenhez, Lola a nyaralás adta új helyzethez is remekül alkalmazkodott. Persze nem először volt külföldön, nyolc hónapos korára igazi világ-, de legalábbis Európa-utazó lett. Így aztán elég volt az eddig jól bevált taktikát alkalmaznunk most is, és ment minden, mint a karikacsapás. A szabály nagyon egyszerű: megpróbáltuk tartani magunkat a bejáratott Lola-napirendhez. Ha a babaétkezések és -alvások időpontja nagyjából ugyanaz, mint otthon, nagy baj nem lehet. Lola ugyanolyan jóízűen ebédelt a tengerparton, mint a brüsszeli konyhánkban, és az ebéd utáni szunyókálást is gond nélkül abszolválta a napernyő alatt. (Lásd a bevezetőt!)
A nyaralás minden kétséget kizáróan legnagyobb kalandja a víz, vagyis, A VÍZ volt. Kétféle gyerek létezik. Az egyik imád vízben pancsolni, a másik utál. Lola az előbbi csoporthoz tartozik, életének második napja óta vígan ficánkol a fürdőkádban. És mivel számára a méret egyáltalán nem lényeg, nem ijedt meg sem az úszómedencétől, sem pedig a tengertől. Míg én a medencébe vezető létrán fokról fokra ereszkedtem lefelé kezemben a babával (kismedence nem volt) , ő szinte eszét vesztve ficánkolt, alig várva, hogy csobbanjunk. A víz felszínén lebegve pedig mindent elkövetett, hogy úgy tűnjön: tud úszni. Vagyis a papa erős karjába kapaszkodva rugdosta a vizet hátrafelé, és közben maga is elhitte, hogy ennek köszönhetően eljut a medence egyik végéből a másikba. Csak akkor lehetett nyafi nélkül kivenni a vízből, ha rögtön utána beülhetett a fölfújható kismedencébe. Ott aztán, az egy tonna műanyag játékkal körülvéve folytatódott a móka miközben én megpróbáltam lecselezni róla a vizes ruhát és pelenkát.
Esténként pedig, amikor azt hittük, most már biztosan elkezdődik a nyűgösködés, hiszen annyi újdonságot kell feldolgozni abban a (nem is olyan nagyon) pici fejecskében, újult erővel kezdett flörtölni az étterem pincérével, a harmonikás utcazenésszel, a fagyiárussal és a szomszéd asztalnál ülő család három férfitagjával. A felszolgáló fiú olyan zavarba jött Lola huncut tekintetétől, hogy fejjel lefelé tálalta a salátát az asztalra. Ekkor ő, mármint a kis nyolc hónapos, mint aki jól végezte dolgát, elnevette magát, majd elkezdte fölcsipegetni az uborkaszeleteket az asztalról. Egyszóval a mi kis angol-magyar madárkánk előző életében egészen biztosan spanyol señorita volt… Nem véletlenül választottunk neki spanyol eredetű nevet.
És a végére egy jó hír: a tengerparti jó levegő és a napsütés hatására Lolánknak egyértelműen és visszavonhatatlanul elkezdett nőni a HAJA!