Mi is rendszeresen elzarándokolunk hozzá, s míg Alex vásárol, Lola és én nézelődünk. Ahogy belépünk az ajtón, a kis britnek azonnal elkezd folyni a nyála.
Lola elkezdte élvezni az ízeket. Vannak kedvencek, és megvannak a tiltólistások is. A krumplitól öklendezik, sárgarépából viszont nem tudok neki eleget főzni. Az avokádónak már a szagát is utálja, a spenótos tőkehal látványa viszont kifejezetten földobja. Körülbelül másfél hónappal ezelőtt félve adtam neki az első húsos falatokat, most meg nem tudom elég gyorsan a szájába pakolni a zöldborsós csirkét. A jó étvágynak persze meg is van az eredménye, Lolánknak három-három hurkincája van a két combján, kis karjai meg mintha kötözött sonkák lennének. De így van ez jól, nem is aggódunk, majd, ha elkezd végre mászni, ledolgozza a fölösleget, mondogatjuk. Öcsém szerint Lola jelenlegi állapotában kiskori önmagamra emlékeztet. Tény, hogy úgy harminc évvel ezelőtt meztelenül üldögélve rólam sem lehetett megmondani, fiú vagyok-e vagy lány. A lényeget ugyanis benőtte a háj.
Büszkélkedünk tehát a mi jól megtermett madárkánkkal, akit most már inkább Big Birdnek, vagyis Nagy Madárnak kellene hívni, mint a Szezám utca lakóját. A kilenckilónyi babával addig nincs is baj, amíg bele nem teszem a bébihordozóba. Nagy kedvencünk ez a vállra vehető kenguru, izgalmas a babának és kényelmes a mamának. Legalábbis az első tíz percben. Azután minden lépéssel nehezebbnek tűnik az izgő-mozgó teher. Mire elérünk az ír hentesig, éppen úgy érzem, mintha egy zsák követ cipelnék a hasamon. Ráadásul csak akkor kezdődik a haddelhadd. Lolababa ugyanis, a színes üvegektől és guszta húsoktól megmámorosodva hangosan kurjongatni, integetni és rugdalózni kezd a hordozóban, mintha attól hamarabb kapná meg a sárgarépás borjúpapit. Na, ekkor adom át Alexnak a kengurut.
Lola soha nem csinált gondot az evésből. Már szopis kisbabaként is nagyon jókat lakmározott, és mindig hozta a picit átlagon fölüli súlyt. Igaz, itt csak havonta egyszer-kétszer kellett babát mérni, a belgiumi mamák nem méricskélnek szopi előtt és szopi után. Az itteni gyerekorvosok szerint, ha egy gyerek nem jól fejlődik, az úgyis hamar kiderül. Lola pedig láthatóan jól fejlődött. Féléves korában pedig elkezdődött a nagy kaland, a szilárd ételek. A belga gyerekek zöldséggel kezdenek, utána jönnek a gyümölcsök, néhány hónappal később a csirke és a hal, aztán a vörös hús. Nekem valahogy az első perctől kezdve természetes volt, hogy én magam főzök Lolának. Az elején persze mindez abból állt, hogy a háromféle zöldséget megpucoltam, megpároltam, majd összeturmixoltam. El is bíztam magam rendesen, gondoltam, megy ez, mint a karikacsapás, mi az a heti fél óra munka, amelyet babaételfőzéssel töltök? De aztán teltek a hónapok, Lolából hurkás nagylány lett, én meg azon kaptam magam, hogy fél vasárnapokat töltök a konyhában papikészítéssel. A zöldséges húsok, párolt halak, a sajtszószos karfiol és a nagy kedvenc, a sokgyümölcspüré egy hétre való, szimultán elkészítése ugyanis nem kis kihívás. Elég egy pillantást vetni a konyhára a művelet befejezése után. Mintha bombát robbantottak volna benne. Abban a pillanatban azonban, amikor tucatnyi kis tégelybe adagolom a heti ebéd- és vacsorakölteményeket, egyszerre elfelejtem a negyvenfokos meleget és a fáradságot. Eszembe jut ugyanis Lolamadár hálás arcocskája, amint etetőszékében kalimpálva csócsálja az első mama főzte falatot. Az üveges babaételnek soha sem örül annyira, mint a jó házikosztnak.
Oké, mielőtt mesterszakácsi oklevelet adnék magamnak, be kell vallanom, hogy egy valamivel még én sem tudok versenyezni. A legnagyobb Lola-kedvenc, a babaszív vagy inkább babagyomor mindenkori csücske, a felülmúlhatatlan és ellenállhatatlan joghurt. A krémes, gyümölcsös, édes babajoghurt. Nincs az a tele pocak, amelybe ne férne még egy kis joghurt. Azokon a különösen szerencsés napokon, amikor gyümölcs helyett a Nagy Kedvenc a desszert, a legangyalibb fogatlan (bocsánat, kétfogú) mosolyokat zsebelem be. Elég, ha a főfogás után a hűtőszekrény felé mozdulok, Lola már tudja, mi következik, és izgatottan gurgulázik. A kis tégelynyi gyönyörűség belapátolása után pedig elégedetten hátradől, és a pocakját simogatja. Hát csoda, hogy lassan a szekrény mélyére, a kinőtt ruhácskák közé kerül a kedvenc bébihordozónk?
A jövő héten:???
*kiemelés*
Azokon a különösen szerencsés napokon, amikor gyümölcs helyett a Nagy Kedvenc a desszert, a legangyalibb fogatlan (bocsánat, kétfogú) mosolyokat zsebelem be. Elég, ha a főfogás után a hűtőszekrény felé mozdulok, Lola már tudja, mi következik, és izgatottan gurgulázik.