Egy család kell, hogy legyünk…

A hét témája a Nők Lapjában: Szépszavú rossz fiúk kíméljetek! Mindig is sejtettük, hogy a Don Giovannik/Juanok titka a Donna Annák természetében rejlik. De vajon valamiféle „női lényegből” fakad, hogy sokszor elnyomjuk magunkban a józan észt, nem hisszük, amit látunk, és hisszük, amit csak hallunk? Vagy a saját bizonytalanságaink tesznek minket kiszolgáltatottá, csalfa szerelmeink játékszereivé? Netán oly nagyon akarjuk a szerelmet, hogy a hazugságnak is bedőlünk? Szakértőnk, dr. Bokor László pszichiáter segítségével pórul járt interjúalanyaink történeteiből merítünk tanulságokat. További cikkek: • Nem „férjanyag”! » • Érzelmi libikóka » • Ez az utad – ez a szenvedés »  Az összeállítást készítették: Mihalicz Csilla, Dobray Sarolta, Fejős Éva, V. Kulcsár Ildikó

– Megdöbbentem, mert azt felelte: ő ugyanazt akarja, mint én. És én hittem – mintha valami lila köd borult volna az agyamra… Egy hónap múlva kitaláltuk, házasodjunk össze. Rajongott a gondolatért, sőt, azért is, hogy akkor már legyen babánk is. Neki nem volt semmije, nekem volt lakásom, kocsim, jól fizető állásom. Mondtam, lakjon nálam. Csak az keringett a fejemben mindig, hogy szeret, és gyereket akar tőlem. Szinte azonnal teherbe estem. Onnantól mindennel baja volt. Hogy miért akkor van hányingerem, amikor éppen nem dolgozik, és ráérne, hogy elmenjünk cipőt venni neki. Hogy miért nem tudok ugyanúgy szexuális életet élni vele, amikor rosszul vagyok… Üvöltött, ocsmányul beszélt velem. Arra kértem, halasszuk el az esküvőt. Erre összepakolt, és közölte, ettől a nőtől neki nem kell gyerek. Akkorra én már vettem egy nagyobb lakást a szüleim segítségével, hogy majd elférjünk. A költözésnél nem segített, négy hónapos terhesen cipekedtem a barátaimmal. Azt mondogattam: túl fiatal ahhoz, hogy megértse, milyen változások zajlanak le ilyenkor egy nő testében. Majd, ha már látszani fog a hasam, megérti…
Akkor már mindenért „elkattant az agya”, rugdosta az ajtót, őrjöngött. Szabályosan féltem tőle, ha megjelent, mégis azt gondoltam: semmi baj, én szeretem őt, ő a gyerekem apja, egy család kell, hogy legyünk. Csak hittem egyre, hogy ha megszületik a kicsi, és a kezébe fogja, minden megváltozik…

És eljött a nap. Hat órakor indították meg a szülést, ő nyolcra jött be. Panaszkodott, hogy egész nap nem tudott enni. Később megint ordítozott velem. Akkora már mindenkinek azt híresztelte, hogy én csak gyereket akartam csináltatni magamnak vele. Tenyészcsődörnek használtam, mert ő olyan szép… Aztán egyik nap közölte, hogy ő drogozik, mégpedig miattam, mert tönkretettem az életét. Mondtam, semmi baj, szerzünk neki kórházat, orvost. De egy újabb hatalmas balhé után azt mondtam, elég. Három hétre eltűnt, aztán jöttek a szerelmeslevelek. Nem sokkal utána újra ordítva fenyegetőzött, hogy felgyújtja az anyámat, nekem pedig pokollá teszi az életemet, aztán megöl. Akkor már a rendőrség és a családsegítő is bekerült a képbe. Pár hónap múlva, amikor megint elővette azt a szívet olvasztó nézését, és újra bizonygatni kezdte, mennyire szeret, újra beadtam a derekam. Arra gondoltam, hátha ez a cirkusz elég volt neki ahhoz, hogy észhez térjen, most talán lenyugodott. Ez tavaly decemberben történt. Később megtudtam, hogy már januárban el akarta jegyezni azt a nőt, akivel ma is együtt él. A hölgy harmincéves, milliomosok a szülei. Most volt az esküvő, útban a baba… Én tudom, mit szeret abban az emberben, aki tönkretette az életem, és a gyerekem életét.

A témáról bővebben a Nők Lapja augusztus 23-án megjelenő 34-es számában olvashatsz!