Fehér Dániel, a képzelõmester

Első találkozás

Millenáris Park, Fehér Dániel kiállításának megnyitója. A címe: A képzelőmester dala. Először csak a képeket látom. Úgy ugranak le a falról, és szöknek a szemembe intenzív színeikkel, szemérmetlen őszinteségükkel, hogy kétségem sincs afelől: kivételes tehetségű festővel állok szemben. Van azonban bennük valami furcsa. Nem mondom, hogy zavaró, csak valahogy más…
Aztán megpillantom őt is. Egy széken ül, szerényen, visszahúzódón, lehetőleg mindenki elől elrejtőzve. Két keze a térdén, az inak megfeszülve, a szemüveg jótékonyan elrejti a tekintetét. Figyel. Talán azt, mit szól a közönség a képeihez. Amikor gratulálok neki, zavartan, de alig leplezett örömmel az arcán elmosolyodik. Akár egy kisgyerek – állapítom meg… Alighanem ez az a Más, amelyet a képeken látni véltem.

Néhány nap múlva ott ülök a rajzórán. A teremben húsz év körüli fiatalok, mindegyikük előtt festőállvány. A modellre figyelnek. A srác egy emelvényen ül, hanyagul keresztbevetett lábakkal. A tanítványok összeszűkült szemmel méricskélnek, hol az arc, hol a papír elé tartva ceruzájukat. Csak Dani nem mér. Szelíden oldalra hajtja a fejét, egy ideig nézi a fiút, aztán egyszer csak belebújik a papírba. Nem habozik, nem húz át, nem vastagít. Tudja, mit akar. A többiek még az arc felével sincsenek készen, amikor ő már leteszi a zsírkrétát. A mű zseniális. Vörös ing, flegma grimasz, lezser tartás. De nem a fiút ábrázolja.

– Danitól nem lehet azt elvárni, amit a többiektől – magarázza a mestere, Erőss István festőművész. – Ő soha nem fog anatómiai vázlatot készíteni helyes arányokkal. Nem készül a Képzőművészeti Egyetem felvételijére, nem nyomasztják elvárások, nem akar megfelelni senkinek. Ő élvezetből rajzol. Hetente kétszer eljön ide, békésen mosolyog, ez mindenkit felderít. A gyerekeim is rajonganak érte, a szobájuk falán ott lóg Dani néhány képe. Az egyik engem ábrázol. Szakállam van, és újságot olvasok. Tökéletes. Amikor a fiú három éve hozzám került, tulajdonképpen már kész művész volt. Csak a technikáját finomítom. Mostanában olajjal is próbálkozik, ez nagy haladás. Amikor készen vagyunk, mindenki rajzát megbeszéljük. Őt ez mindig feldobja. Néha látom a többieken, hogy kicsit irigykednek rá, mert olyan eredeti, amit csinál. Ilyenkor magam is elgondolkodom rajta, van-e értelme a képzési szisztémánknak. Mert kétségtelenül eszközöket adunk a diákok kezébe, ugyanakkor sokszor el is rontjuk őket. Dani ezt megúszta.

Hazafelé Dani rengeteget beszél. Hadar, és borzasztó rosszul artikulál, alig értem. Mintha egyszerre mindent el akarna mondani. Azt, hogy otthon van egy kutyája, az Emma, hogy szereti a puzzle-kat, hogy egyedül jár haza busszal, és hogy soha nem fárad el a Baltazár Színház próbáin, pedig azok már reggel elkezdődnek…

Második találkozás

Gondolj rám szívesen! – ez az előadás címe, amit nézek. Sok-sok Rómeó a színpadon, az egyikük Dani. Amikor sorra kerül, kihúzza magát, és szépen, érthetően szavalja:




„Nórit az iskolában ismertem meg.
Ő már szerelemben érkezett,
Ezért szerelembe mentem én is.
Egy tanár néni ránk szólt kétszer,
Erre abbahagytuk a szerelmet,
És csak barátok maradtunk.”
Kirobbanó siker. Később kiderül, hogy a verset maga írta. Édesapja először átfogalmazta, de a rendezőnő, Elek Dóra visszajavította a szöveget az eredetire. Arra a romlatlan őszinteségre volt szüksége, ahogy ezek a „felnőtt gyerekek”, Down-kórosok, értelmi sérültek látják a világot.

– Értelmi fogyatékosok? Hát, nem tudom – kezdi Dóra a fejét csóválva. – Egy pszichológus bizonyára ezt mondaná. De lássuk például Danit! Hihetetlenül intelligens. Valóságos könyvfaló, most éppen az Egy gésa emlékiratait olvassa, elképesztő a memóriája, és rettentően kíváncsi. Be nem áll a szája a próbákon, és ha látogató jön hozzánk, már a kapuban várja, hogy elsőként adjon róla hírt. Ő a mi Hermészünk. Egyébként meg egy angyal. Néha engem is meglep, milyen rohamosan fejlődik. Nyolc év alatt, mióta foglalkozom vele, kicserélődött. Megtanult érthetően beszélni, és a mozgása is hihetetlenül összerendeződött. A Múló rúzs című előadásunkon a rajzait sorban kicsipeszeli egy kötélre, miközben énekelnie kell. Esküszöm, én sem tudnám ezt a kettőt egyszerre csinálni. Láttad a kezét? – néz rám kérdőn. – Akár egy kisgyereké. Nem gondoltam volna, hogy ilyen ügyesen rajzol vele. Bár amióta csak ismerem, mindig volt a kezében toll, de soha nem vette a fáradságot, hogy ceruzát vagy színest használjon. Én vásároltam neki az első doboz zsírkrétát. Papírt tettem elé, és megkértem, hogy rajzoljon. Bármit, ami az eszébe jut. Egyre jobbakat vetett a papírra. Izgalmas, karakteres képeket. Senki máséra nem emlékeztettek, nyilvánvaló volt, hogy csiszolatlan tehetséggel állunk szemben. Szóltam a szüleinek, hogy érdemes lenne Danit képezni ebben az irányban. Így kezdődött…

A teljes cikk a 34. héten, augusztus 23-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.