Vadas Zsuzsa:
Micsoda remek kis bankrabló ez a Gubás Gabi, vélhetik a szinkrontól olykor eltévedő nézők a Las Bandidas című amerikai film vetítésén. Pedig akit látnak, az Salma Hayek, Hollywood mexikói üdvöskéje, aki Gubás Gabi hangján szólal meg magyarul. Ennél is megtévesztőbb, hogy még hasonlítanak is egymásra.
Kételkedve néz rám Gabi, amikor a fentieket mondom neki, mire elmesélem, hogy én csak tudom, mert Salmát kétszer is láttam élőben. Először Mexikóban, ahol épp akkor forgatott Antonio Banderasszal, a miénkkel szemközti szállodában. Volt abban a filigrán, délszaki cukorfalatban valami, ami felkeltette a figyelmemet. Később ezért kerestem fel a fóti filmvárosban. Ott készült tévésorozat A notre-dame-i toronyőrből, és a nálunk akkor még ismeretlen Salma játszotta Esmeraldát. Gabi is másodszor került szinkronba vele, és nagyon szimpatikusnak találta.
– Szerinted a két sztár is elviselte egymást?
– Ha volt is köztük versengés, az nem arról szólt, hogyan készítsék ki egymást. Inkább barátnői volt a hangulat köztük, mint ellenséges. Egyfajta egészséges rivalizálás hasznos is lehet, mert arra ösztönöz, hogy még jobbak legyünk. Ebben hiszek.
– Kéri Kittyvel jól kijöttetek?
– Vele már dolgoztam a Nő kilencszerben, és nagyon élveztük, pedig ott kilenc fiatal színésznő jött össze. Volt, aki Csehov-drámából érkezett, a másik operettből, a harmadik vidékről, és közösen vállaltunk még egy éjszakai lokálműszakot.
– Szívesen játszanál ilyesfajta filmben is Kittyvel, mint a Banditák?
– Miért ne? Sajnos nálunk nem annyira színésznőkre osztanak szerepet, hanem karakterekre. Kitalálnak egy figurát, és keresnek hozzá valakit, akár civil is lehet. Persze megértem, hogy kevés a pénz, és jó, ha egy rendező hétévenként kijöhet egy új filmmel, de a színész is szeretné megmutatni a képességeit. Színpadon lehetek akár hetvenöt éves öregasszony, filmen egy jó karakterszerepre is kevés az esélyem. Arra semmi, hogy kemény, texasi csajok legyünk Kittyvel.
– Neked még egy szavad sem lehet, mert a Kalózokban óriási sikert arattál. Sőt, egyszer majdnem főszerepet kaptál egy amerikai filmben.
– Azon múlt, hogy volt rajtam egy régimódi nyaklánc, és a rendező rögtön kiszúrta: pont ilyet visel a szereplője. Nem bennem látott fantáziát, a láncom fogta meg. Mégis sajnálom, hogy a filmből nem lett semmi, mert arra sem volt pénz. De innentől kezdve már nem izgatott különösebben, hogy adnak szerepet, vagy sem. Annak örülök, ami van, mert azt valószínűleg nekem kellett eljátszanom. Ami nem jön be, az nyilván nem az enyém, és megyek tovább. Nem foglalkozom vele.
– A Régimódi történet Marija mennyire a tiéd?
– Két lábon álló kalmárlány, akit az apja kitagad, mert hozzámegy egy könnyelmű dzsentrihez. Amilyen az apa, olyan a lány is. Felszegi az állát, és tűzön-vízen át kitart a férfi mellett, aki mindenét elkártyázza. Ekkor Mari veszi kezébe a gyeplőt, ami abban a korban nem volt szokás. Mari debreceni lány, akárcsak én, bennem is megvan az a hihetetlen konokság, ami benne: nem hátrálok meg soha. Kár, hogy Bereményi Géza tévésorozatában csak a fiatal Marit játszom. A szerelmest. Amikor a férjemet alakító Nagy Ervinnel még nem tudjuk igazán, ki ural kit. Még nincs eldöntve, hogy ki a férfi, vagyis ki viseli majd a kalapot.
– Hogy hárpia vagyok? Igen. Bár nem szeretem ezt a szót. Valóban van bennem férfias eltökéltség, ugyanakkor szeretek nőies nő maradni. Szeretek nőként viselkedni egy férfi oldalán. A szerelemben három eset lehetséges. Vagy olyan férfival élsz, aki elvesz belőled, és kevesebb leszel annál, amennyi lehetnél. A másik változat egy olyan férfi, aki nem vesz el belőled, és nem is ad hozzád. Pont az hiányzik, amitől megnőhetnétek. A harmadik a legritkább, amikor egymáshoz adtok. Általában az első kettő szokott bejönni, és a második is elfogadható: nem adtok egymáshoz, de nem is vesztek el. Úgy gondoltam, megkeresem azt az embert, aki hozzám tud adni.
Szegő András:
Akadnak, főleg magukat földrajztudósnak tartó emberek, akik határozottan állítják, hogy Szicília Olaszország déli részén, a csizma alatt található sziget, amelynek lakói szenvedélyes életet élnek. Mindez merő tévedés! Tény, hogy arra is van valami földdarabocska, ahol kicsit hevesebben éldegélnek az emberek, ám ez csak halvány utánzat, és szó sincs arról, hogy az igazi Szicília arra lenne! Az ugyanis jóval túl a HÉV végállomásán, túl a környékbeli zegzugos utcákon, Csepel külső kertvárosának kellős közepén található, egy kerítéssel határolt, takaros kertes házban. Igen, pontosan ott, ahol családjával Kéri Kitty lakik.
Kitty, aki Penélope Cruznak kölcsönözte magyar hangját, most éppen az egyik gyerekét próbálja kicsit rendre inteni, persze sikertelenül. A másik elbújik, Kitty próbálja utolérni, hogy agyba-főbe puszilgathassa, persze sikeresen. A kedves férj pedig próbál valami félreértést eloszlatni, Kitty szintúgy, amin aztán pillanatok alatt sikerül tisztességesen összeveszniük, de aztán annak rendje s módja szerint egymás nyakába bújva kibékülnek. Mindemellett a frissen szedett ringló kukacos, a kávéfőző a biokávéval felrobban, a csempe leomlik… Hát akkor hol is Szicília?!
Kitty igazi mammamiaként egyszerre matriarcha és szolgáló, dáma és háziasszony, anyuka és pajtás… El is mondom neki, hogy ez az egész, amit itt találok, mennyire meglep.
– Engem is meglepett, ki sem néztem magamból, hogy ilyen is, olyan is, amolyan is tudok majd lenni – magyarázza hevesen –, aztán egyszer eszembe jutott egy régi eset. Még középiskolás voltam, amikor egy nyári táborban azt a feladatot kaptuk, hogy írjuk le, milyennek képzeljük a jövőnket. Számomra akkor már rég eldöntött tény volt, hogy színésznő leszek, a tizenévesek gőgös magabiztosságával soroltam tehát, hiszen kétség sem férhetett hozzá, hogy milyen nagy szerepeket fogok majd eljátszani, milyen híres színházaknak leszek sztárolt művésznője, hány Oscar-díjjal próbálják majd méltányolni korszakos alakításaimat, de mindezek előtt a legelejére azt írtam, hogy családot szeretnék, tündéri gyermekeket, szerető férjet, igazi otthont, meg ilyeneket. Tehát a féktelen, vad álmodozások korában, lobogó bakfisként is ez tűnt a legfontosabbnak, a legmeghatározóbbnak számomra.
– Fogalmam sincs. Családomban szinte mindenki orvos volt, és néha még most is felteszem magamnak a kérdést, hogy miért nem lettem én is az.
– Jó orvos lett volna?
– Azt hiszem, igen. Többször is kerültem olyan helyzetbe, hogy azonnal segíteni kellett, és minden alkalommal azonnal cselekedtem, és utólag igazolódott, hogy teljesen helyénvalóan. Tehát valószínűleg zsigereimben érzem…
– … hát akkor?
– Ez az, ami számomra is talány… Hogy honnan volt ez az indíttatás, honnan volt ehhez önbizalmam, bátorságom, ne kérdezze… Ma már viszont hiszek abban, hogy a másik embernek nem csak úgy lehet segíteni, hogy bekötözöm a sebét, vagy teszek párnát a feje alá, olykor egy jó mondat, egy gesztus is hozhat gyógyulást.
– Szeret egyedül lenni?
– Gyerekkoromban sokat voltam egyedül. Ha volt kis időm, jöttem ide, ebbe a házba, ahol a nagyszüleim éltek. Itt az udvaron volt egy kis garázs, benne egy rozoga Trabant. Beleültem, és képzeletben beutaztam a világot. Londont, Rómát, a Szaharát, a Déli-sarkot. Egyedül Párizsban nem voltam, mert apukám azt mondta, hogy azt ő szeretné megmutatni nekem. Aztán elment, anélkül, hogy megmutathatta volna, és azóta sem voltam ott… Azt soha nem fogom elfelejteni, pár perccel azután érkeztem be a kórházba, hogy meghalt. Szólni nem tudtam, csak a szememmel jeleztem: kérem, hogy vegyék le róla a lepedőt. Olyan volt, mintha aludna. Megfogtam a kezét, még bársonyos volt és meleg. Leültem mellé. Figyeltem, láttam, hogyan száll ki a lélek belőle. Fel, fel, fel, túl a reális világon, oda, ahol már csak a megértés és a szeretet határoz meg mindent. Azóta biztosan tudom, hogy minden fontos… Hogy amit én bakfisfejjel utazásnak képzeltem, az valódi utazás volt, és olykor sokkal élőbb élményeim vannak a lélekben bekóborolt vidékekről, mintha végigrohantam volna skanzeneket nézni és shoppingolni… A másik, amit nagyon szerettem, az olvasás volt. Mindig volt nálam egy kötet, és ha csak akadt egy percem, vettem elő, és szinte faltam az oldalakat. Még az utcán közlekedve is, mindaddig, amíg egyszer a Három testőr olvasása közben nem kaptam magam azon, hogy beszorultam két villamoskocsi közé. Előttem ment egy szerelvény jobbra, mögöttem balra, és én ott álltam közöttük D’Artagnannal. Ez egy kicsit óvatosabbá tett, és az utcai olvasásokat felfüggesztettem.
– Nem félt, hogy magányossá válik? Hogy annyira jól elvan magában, hogy nem is szorul társaságra?
– Van egy barátnőm. Fiúk jöttek, fiúk mentek, szerelmek lobbantak fel és hamvadtak el, sőt, kettőnk között is voltak mindenféle irigységek, rivalizálások, de maga a barátság, a tudat, hogy bármikor számíthatunk egymásra, változatlan. Emlékszem, egyszer voltunk sátorral a Balatonon, ő is az aktuális udvarlójával, én is, és ők valami apróságon csúnyán összevesztek. Erre én valami eszkábált ürüggyel szintén összevesztem a partneremmel, csak hogy szolidaritást vállalhassak vele, és ne maradjon egyedül. Aznap éjszaka mi ketten aludtunk egy sátorban, és a másikban a két fiú.
A teljes cikk a 36. héten, szeptember 6-án megjelenő Nők Lapjában olvasható.