Már Letenyénél sejtettem, hogy baj lesz. A csaknem tíz hónapos Lola ugyanis nem elégszik meg többé azzal, hogy a játékainak gügyörészik és bámulja a fákat az autó ablakán át. De nem ám. A hercegnőt manapság szórakoztatni kell. És mivel egy-egy játék mindössze öt-hat percre köti le a figyelmét, egy egyszerű osztással ki lehet számolni, hogy a nyolc órás út alatt hányféle dallal, mondókával, bábjátékkal, varázs-trükkel kell előrukkolnia a hátsó ülésen vele utazó szerencsésnek. És amikor már semmi sem elég jó, az ember végső kétségbeesésében akár az ékszereitől és a ruhadarabjaitól is hajlandó megszabadulni, csak hogy Lolának legyen mivel játszani. Mire elértük az úti célt, rajtam már nem volt karóra, nyaklánc, fülbevaló, hajpánt és öv. Ezeket addigra Lola viselte különböző testrészein. Estefelé, amikor egy pohár jól megérdemelt borral a kezünkben hullafáradtan kiültünk a tengerillatú erkélyre és a kabócákat hallgattuk, Alex meg is jegyezte, hogy ha megunom a televíziózást, bátran elmehetek óvó néninek.
Pedig akkor még nem tudtuk, hogy ez semmi ahhoz képest, ami ezután következik. A Fővárosi Cirkusz- és Varieté Vállalat másnap ott folytatta, ahol előző nap abbahagyta. Lola a tenger látványától megmámorosodva hihetetlenül aktív lett. Egy percre sem tudott nyugton maradni, nem üldögélt azon a szép kerek fenekén, nem elégedett meg a jól megszokott játékaival, egy percet sem volt hajlandó egyedül játszani, sőt, a szokásos bébipapi-kedvencekből sem kért. Folyamatosan menni kellett vele, ebédnél csak az érdekelte, ami a mi tányérunkon volt, vizet csak a mi poharunkból ivott, este pedig teljes végkimerülésig hancúrozott. Mármint a mi teljes végkimerülésünkig. Nem voltak romantikus tengerparti séták, Alexszel egy percet sem feküdtünk együtt a napon, a közös vacsorázások pedig általában úgy néztek ki, hogy amíg egyikünk gyorsan evett, addig a másik Lolababával dobálta a kavicsokat, aztán fordítva. Tudtuk persze, hogy kismadarunk személyiségének e gyökeres megváltozását nem valamiféle rovarcsípés okozta, hanem az a tény, hogy a mama és a papa egy teljes hétig csak vele foglalkozik, egész nap. Ez így is volt, nem foglalkoztunk, nem is foglalkozhattunk senki mással, hiszen még Lolánkkal is alig tudtunk lépést tartani. Az első nap délutánján az egész part egy emberként könyörgött, hogy vigyük haza sivalkodó kis ördögünket, aki a tengertől, a napfénytől, a rengeteg kisgyerek látványától és a titokban elfogyasztott fél gombóc vaníliafagyitól annyira felpörgött, hogy addig sohasem hallott siránkozós hangzavarral rémisztgette a napozókat. Fülünket-farkunkat behúzva el is indultunk hazafelé azzal, hogy majd domboldali kis házikónk teraszán befejezzük a napozást. Körülbelül félúton aztán arra lettünk figyelmesek, hogy valami nem stimmel. Néhány perces tanakodás után rájöttünk, mi is történt. Lola elhallgatott. Miközben mi, mint a szerencsétlen málhás szamarak, a fülünkön is fölfújható medencével fölfelé vánszorogtunk a hőségben, ő, mint aki jól végezte dolgát, békésen szendergett a babakocsiban.
Az esti telefonos élménybeszámolók során szimultán meséltük el a történetet a magyar és az angol nagyszülőknek, akik nemzetiségtől függetlenül óriási elégedettségüknek adtak hangot. Két dolognak örültek. Egyrészt annak, hogy ugyanúgy, ahogy annak idején ők, végre mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk, hogy micsoda verejtékes munka a gyereknevelés (mintha eddig nem tudtuk volna ), másrészt, és elsősorban, pedig azért, mert mindez azt jelenti, hogy a jövő nyáron ők is részesei lehetnek a Nagy Lola Nyaralásnak.