Mint mindent, ezt az utazást is jó előre megterveztem, kiszámítottam, átgondoltam. Úgy foglaltam a repülőjegyet, hogy az utazás éppen Lolababa délutáni alvásidejére essen, így a lehető legkönnyebben megússzuk a repülőtéri teendőket. Ideális esetben éppen akkor ébredt volna, amikor a gép eléri az utazási magasságot, akkor megetetem, aztán békésen játszunk Brüsszelig. Így szólt a terv. De Lolánál utazás idején nincs ideális eset. Helyesbítek, az ő szemszögéből csak ideális eset van, hiszen az utazás minden percét élvezi, lubickol az újdonságokban, a csillogó-villogó repülőtér látványában, az emberek színes kavalkádjában. Nem is volt hajlandó elaludni, nehogy lemaradjon valamiről. Mire fölszálltunk, olyan adrenalintúltengése volt, hogy alig bírtuk az ölünkben tartani. Egy ideig még reménykedtem, hogy majd a repülőgép monoton zúgásától tompul a figyelme, és utoléri az álom. Hiába. Lola-tornádó minden perccel mozgékonyabb és hangosabb lett. Előttünk két amerikai turista ült békésen, míg egyiküknek ki nem kapta a copfjából az aranyszínű hajgumit. Mellettünk egy marcona macedón férfi próbált újságot olvasni egészen addig, amíg Lola el nem kezdte húzkodni a karján a szőrt. A hátunk mögött pedig egy francia házaspár szeretett volna egymásnak dőlve szunyókálni egy kicsit. Nem sikerült nekik. Fél óra elteltével föladtam abbéli próbálkozásomat, hogy mindenkitől elnézést kérjek. Lola gyorsabb volt nálam. Mire az amerikaiaknak megmagyaráztam, hogy a gyermek nem azért tépkedi ki a fejük alól a párnát, mert nem ért egyet az Egyesült Államok iraki hadműveleteivel, addigra már a franciákat vegzálta. Arról nem is beszélve, hogy az istennek se akaródzott neki ülve maradni, így a személyzettől kapott gyerek biztonsági öv teljesen fölösleges volt. Lelki szemeim előtt megelevenedett az Airport 75 című film egyik jelenete, amikor a gép egy jókora légörvénynek köszönhetően zuhant néhány száz métert, és minden, ami nem volt kikötözve, súlytalanul lebegni kezdett. Elképzeltem, ahogy Lola fölszáll az üléssorok fölé, és penetráns viselkedése miatt senki sem hajlandó elkapni…
A kétórás út során mindössze húsz perc nyugtuk volt, akkor, amikor a haspók a vacsoráját fogyasztotta. Igaz, az sem ment egyszerűen. Az apja ölében ült, én pedig etettem. Igen ám, de annyira érdekelte minden más, hogy minden falatot úgy kellett beletrükközni a szájába. Mondanom sem kell, hogy az étel fele a ruhánkon, a környező üléseken és a macedón napilapon landolt. Vacsora után pedig folytatódott a pusztítás. Haragudni persze nem tudtunk rá, hiszen hogyan várhatná el az ember egy tíz hónapostól, hogy csöndben üljön a fenekén ennyi ideig, miközben csupa olyan dolgot lát, ami mindennél izgalmasabb? Csak annyit tehettünk, hogy minimalizálni próbáltuk a károkat. Bocsánatkérően mosolyogtunk utastársainkra, és közben sokkarú istennőként próbáltuk letörölni az ülésükre/ruhájukra fröccsent joghurtot, fölvenni a kezükből kivert könyvet, és visszaügyeskedni a fejük alól kirángatott kispárnát. Az előttem ülő amerikai nő frizurájának újrafésülését azonban nem vállaltuk.
Amikor kócosan, joghurtfoltos ruházatban kikászálódtunk a gépből, a francia házaspár megkérdezte tőlünk, hogy mennyiért adnánk el neki a gyereket. Miután mondtuk, hogy száz euróért vihetik, összenéztek, majd megköszönték, de elutasították az ajánlatunkat. Máig nem tudom, hogy túl sokat kértem, vagy valami másért gondolták meg magukat.