Minden este hétvége

Délután négy körül néha, amikor a legkeményebb a munka és nyakamon a határidő, lehunyom a szemem, és elképzelem, mit csinálhat éppen. Megjelenik előttem huncut kétfogas mosolya, a játék hevében gyöngyöző homloka és az a kicsi fürt a nyaka fölött néhány centivel. Mire kinyitom a szemem, újra teli vagyok energiával. Tudom, hogy már csak néhány óra, és újra együtt leszünk. Közhely? Lehet, de azért leírom: Lola születésével minden megváltozott. Átértékelődött a világ, eltolódtak a hangsúlyok, megváltoztak a preferenciák. Emlékszem, régen a munkával keltem és feküdtem. Elalvás előtt sokszor azon gondolkoztam, másnap milyen kérdéseket fogok föltenni, hogyan alakul majd a forgatás, és mi mindent kell megszerveznem. Tele voltam energiával, mindig kész voltam arra, hogy egy-egy jó sztori kedvéért fél Európát átrepüljem. Szemrebbenés nélkül csomagoltam, ha otthonról szóltak, hogy menni kell, mert aznap este már a Híradó számít a tudósításomra. Nem gondolom, hogy ettől olyan nagyon fontos voltam, egyszerűen jólesett sokat dolgozni.

Egy másfél évvel ezelőtti tavaszi szerdán, este fél kilenc körül csörgött a telefonom. A Híradó főszerkesztője hívott azzal, hogy két nappal később Rómában kell lennem, II. János Pál pápa temetésén. Huszonnégy órám volt megszervezni az utazást, a szállást, forgatást, és mindent, ami ezzel jár. Élveztem a kihívást, szinte lubickoltam az ehhez hasonló, csaknem lehetetlen feladatokban. Hajnalban utaztam, és Rómába érkezve egy gyors zuhanyozás után már várt a munka. Este pedig tikkadtan, de boldogan zuhantam ágyba. Kicsit furcsán éreztem magam, mintha émelyegtem volna. Néhány nappal később kiderült, miért. A rosszullét oka négybetűs. Lola. Akkor még nem tudtam, de a római menetet már a kisbabámmal a pocakomban csináltam végig. Azóta is sokszor viccelődünk azzal, hogy „Lola ott volt a pápa temetésén!” Sőt. Ott volt a londoni terrortámadást követő őrült napokban is, igaz, akkor már nagyobbacskán, öt hónapos magzatként. 2005 júliusában valószínűleg ő volt a legnagyobb biztonságban Londonban, a mama hasának mélyén, kényelmesen. Alex oda már csak úgy engedett el, ha ő is jöhet velem. Vigyázott ránk.
Úgy hat-hét hónapos terhes lehettem, amikor Lola reagálni kezdett a külvilágból érkező zajokra. Először az Európai Bizottság sajtótermében éreztem, hogy bizonyos időközönként ugrik egyet a hasamban. Figyeltem a mozgását, és rájöttem, hogy valahányszor José Manuel Barroso bizottsági elnök beszél, a kis lény mocorogni kezd. A szóvivő hangja viszont nem tetszhetett neki, mert ahogy megszólalt, a pocakhullámzás abbamaradt. Kislányom később, már születése után, újabb tanúbizonyságot tett politikai érzékenységéről. Négy hónaposan egyszer a délelőtti szoptatás közben abbahagyta az evést, és arccal a tévé felé fordult. Épp a Euronews csatorna hírei mentek, benne kivel? Úgy van, José Manuel Barrosóval. Nem tudom, hogy mindez a véletlen műve-e, vagy sem, nekem mindenesetre tátva maradt a szám. Ha Barrosót meglátja, Lola azóta is nagy kacagásban tör ki, és mutogatni kezd…

Kicsi madaram kétségkívül kiütötte a munkát az első helyről. Ma már övé a nap első és utolsó gondolata. Amikor áprilisban visszatértem dolgozni, egyezséget kötöttem magammal. A brüsszeli iroda vezetése teljes embert igénylő munka, ezért megfogadtam, hogy csak akkor csinálom tovább, ha a Lola, a saját magam és a televízió által támasztott követelményeknek meg tudok felelni. Volt néhány ellendrukker, aki arra számított, hogy júniusban, de legkésőbb júliusban beadom a(z iroda)kulcsot. Erre azonban nem került sor. Nagyon kemény, néha szinte lehetetlen, de működik. Szerencsés vagyok, mert van mellettem egy fantasztikus ember, van egy szeretnivaló dadusunk és nem utolsósorban a mi Lolánk, aki csodálatos képességének köszönhetően képes arra, hogy megsokszorozza a mamája energiáit. Így aztán jut belőle bőven otthonra és az irodába is. Amikor pedig hétfőn, kedden, szerdán, csütörtökön és pénteken este tapsviharral köszönt, még arra is hajlandó vagyok, hogy elhiggyem neki: nálunk minden este hétvége van.