Vannak interjúk, amelyeket tisztességgel elkészít az újságíró, aztán egy-két hét után elfeledkezik róluk, és akadnak olyan találkozások, amelyek egy életre elkísérnek. Mint ez.
Biztos vagyok abban, hogy a Jánosi Katalinnal az 1958-ban kivégzett Nagy Imre unokájával folytatott beszélgetés ilyen. Alig kérdeztem, hallgatóvá váltam, hiszen e visszafogott, fegyelmezett festőművésznő jóvoltából emberi arcot öltött a történelem. Ötéves kisgyerekként rángatták ki az ágyából egy hajnalon, és megkezdődött a több mint két évig tartó Canossa-járás. Jugoszláv nagykövetség, mátyásföldi laktanya, a romániai Snagov. Közben édesapját bebörtönözték, imádott nagyapját kivégezték… Nem értett semmit, ám azt korán megismerte, hogy milyen a rettegés illata. De nincs benne bosszúvágy! Szeretetben visszahúzódva él a férjével, készíti a képeit, és csak ünnep idején szólal meg néha-néha. Csodálatos asszony, ismerjétek meg!
Az interjú a 42. héten, október 18-án megjelenő Nők Lapjában olvasható!
