Nem szeretem én ezeket a fránya, képernyőn érkező leveleket. Ha őszinte lennék, hát le is írnám: csakis régifajta, szivattyús töltőtollal, tintával írt, postás bácsitól kézbesített leveleknek örülök. Na, de kiderült, hogy itt az utcánkban például, a postás bácsi leveleit kiadták gebinbe. Egy vállalkozónak. Össze is keveri a postánkat, ahogy dukál. Úgy kell nekünk! Így hát nem válogatok, elolvasok minden levelet a képernyőről is. Tegnap is, né, mit találtam.
Kedves Erzsébet!
Látott-e valaha postagalambot? Látta-e, hogy érkeznek haza több száz kilométerről azok a kis jószágok? Látta-e, amint a galambász izgalommal lesi az eget, és várja a teremtményeit? Az én párom galambász, igazi nagybetűs. Nem csupán szereti a galambokat, a lelke maga a galamb. Egy velük. Mindent tud róluk. Lesi, amikor kibújnak a tojásból, énekel nekik, amíg takarítja a dúcokat. Amikor versenyre küldi őket, mindegyiket megpuszilja, így kíván jó utat. Aki legutolsónak jön haza, nem tudja meg soha, hogy ő lett az utolsó, mert ugyanaz a fogadtatás jár neki is, mint a legelsőnek. Hogy ne veszítsen az önbizalmából. Bizalom nélkül hogyan is lehetne röpülni
?
Egy ilyen levélnek nyomába ered az ember. S nemcsak azért, mert a galambokra meg az ő lelkesült gazdájukra kíváncsi. Kíváncsi a levél írójára is, a galambász feleségére. Aki így zárta levelét: Nálunk megállt az idő. Minden a gyerekek és a galambok, a természet ritmusához igazodik. Mert van két kicsi gyerekecske is. S az édesapjuk, a galambokkal, a titkaikkal, ritka jó, emberséges ember
Hát így esett, hogy az első adandó vonattal elmentem Gödöllőre.
A toronyszoba teli volt galambbal
Nem tudom, miért gondoltam, hogy majd galambraj röpül fölöttünk, ott repdesnek, szállnak, eltakarják az eget, tán még kis levélke is lesz a szárnyuk alá kötve. Így képzeltem a postagalambokat. Hideg volt, de szép, napos idő, amikor találkoztunk. Szili Péter fölvette karjára kislányát, még integettek a vonat után, csak aztán mondta:
Már hogyne röpülnének, gondoltam, röpülnek a pesti galambok is, meg a gerlék is, meg a vadgalambok is. De nem szóltam, s ha nem szóltam, jól tettem. Mert innentől Szili Péter mesélt. Egyfolytában. Közben játszottunk egy kicsit Orsikámmal, egy ilyen kétévesforma kislány nagyon tud pakolni a konyhakredenc alsó fertályán, figyeltem Gergőt, ahogy szemléli, alig két hónapja ezt a kerek világot, megettük Andrea finom ebédjét, bezárkóztunk a galambházba mindeközben Péter a rá jellemző határtalan nyugalommal tette a dolgát, és közben mesélt.
Először egy kisfiúról, aki minden nyáron a Rábaköz egyik falujában, Szilben élt, a nagymamáéknál. Nem nyaralás volt ez, hanem a legteljesebb élet. Almáskert, száz almafával, körtéssel, tehenekkel, disznókkal, baromfival és ott volt Ruzsics Sándor bácsi, a postagalambjaival. Pásztor akart lenni akkor még a kisfiú Szili Péter, ki is hajtott a csordával minden áldott nap a Páskomra, karikás ostort csinált, csúzlit, íjat Mígnem rácsodálkozott a templomtoronyra. Magas volt, az ég felé mutatott, titkokat őrzött a toronyszoba, és teli volt galambbal. Nézte, nézte a kisfiú a galambokat, aztán lemászott, és odaállt Ruzsics Sándor bácsi elé. Az pedig adott neki egy pár postagalambot. Egy hímet meg egy tojót.
Aztán ház kell ám nekik, tudod-e !
Almás ládából készített galambházat, betette az istállóba, ott röptette őket. Állt a kisfiú a félhomályos, pókhálós gerendájú istállóban, nézte a felröppenő galambpárt, és arra gondolt, mikor lesz majd, amikor az ő galambjai előtt is megnyílik az ég, messzire mennek, hogy hazataláljanak. Hozzá
Tréning? A levegőben?
Innentől, nyolcéves korom óta, mindig voltak galambjaim. Postagalambok. Én hírhozóknak mondom őket
Írtam egy mesét róluk, szeretném, ha elolvasnád. Abban benne van minden. A dolog lelki része, a legbenső lényege. Arról szól, hogy mindenkire, minden lényre a világon rábíztak valamit vagy valakit. A világ a mi örökségünk, mindenki felel valamiért. Nekem a galambok jutottak, úgy is mondhatom, a galambok engem választottak. Az lett a dolgom, hogy megőrizzem őket, velük megőrizzem a tudást, amit senki nem fejtett még meg.
Arra gondolsz, hogy nincs magyarázat arra, hogyan képesek hazatalálni?
Erre is. Mert valóban, csak feltevések élnek. A föld mágneses terének hatásáról, mondják, a költöző madarak fölülről lefényképezik az utat… De a postagalambot kalitkában viszik messzire, zárt kocsiban. Mégis hazatalálnak. Kérdezed, mit tudnak? Tájékozódnak. Hazatalálnak, oda, ahol megszülettek. Gyorsak, hazafelé a legrövidebb utat találják meg.
Ez nem akármi. S ha már sport, lehet a postagalambok teljesítményén javítani?
A számszerű eredmények, a tenyésztés erről szól. A galambász figyeli a galambjait, ismeri őket, úgy ülteti össze a párokat, hogy a legjobb utódok szülessenek Figyel az étrendjükre, tréningezik velük
Hogyan lehet egy csapat galambbal tréningezni? Neked hány galambod van? És egyáltalán, hol vannak?
Szili Péter ekkor rám adott egy öreg kabátot, karon fogott, és kimentünk a galambházba. Olyan, mint egy jókora kerti házacska. Kilencven galamb tipegett, burukkolt, topogott ott szép tágasságban. Először inni kaptak, aztán enni. Na, volt ott tülekedés. De legalább jól megnézhettem őket. A színük kék, kovácsolt, fakó, vörös, kék-tarka, deres, fekete. Neve mindegyiknek van, a gazdájuk figyeli őket, figyeli, aztán megszületik a nevük. Van Fürdőmester, ő nagyon szeret fürdeni. Dadus jó tojó, gondoskodó anyuka. Viharmadár egyszer csúf égiháborúba került, eltűnt, nagy sokára, megtépázva ugyan, de hazajött. Héjaverő megharcolt egy héjával. Kötéltáncos kedvenc helye egy huzal, ott tanyázik.
A galambpásztor, magamban így neveztem el Szili Pétert, névről ismeri valamennyit. Amikor nincs verseny, naponta kétszer röpteti őket, hogy mozogjanak. Egy-két órát vannak a levegőben, leszállnak a tetőkre. Tubi, tubi, gyertek, gyertek, hallják a hívogatást, és a galambok visszaszállnak. A házukban van tenyészdúc, versenydúc, attól függően, kit, mire szemel ki a galambpásztor. A párok felváltva melengetik a két tojást, két fiókát nevelnek. Először a begyfalból felfakadó begytejjel táplálják, később visszaöklendezett, megpuhított magokkal etetik a kisgalambokat. Az utódok négy hét után már önállóan kukucskálnak, esznek, nézik a helyüket a teremtett világban, amely számukra nem más, mint a galambház és környéke.
Hihetetlen adatokat sorol a galambpásztor. A maratoni hosszúságú versenyeken sokszor hatszáz-nyolcszáz kilométer távolságból találnak haza a galambok. Kocsival viszik őket a starthelyre, induláskor, egy-egy nagy versenyen, például Belgiumban, ahol sok a tenyésztő, százezer galamb is csattog a levegőben. Köröznek párat, aztán mind irányt vesz hazafelé. Péter galambjai is hetven-nyolcvan kilométeres sebességgel röpülnek, tíz-tizenkét óra alatt érnek haza mondjuk, Marseille-ből. Az időjárástól persze sok függ. Bütyök, egy jó képességű galamb évekkel ezelőtt eltűnt. Tíz év után került elő, idetalált a dúchoz.
Tibetből, haza
Amikor a versenyek során hazavárom őket, az az izgalom nem hasonlítható semmihez. Mintha a lelkem másik fele volna úton. S amikor az első megjelenik az égbolton, és ideér, megrázza a kis tollát, vele jön a nyugalom. Ami akkor lesz teljes, ha az utolsó is hazaér. Vannak persze, akik elhullanak út közben, elvesznek, baleset éri őket. De a csapat nagyobbik része mindig megérkezik
Andrea azt mondta, neked is haza kellett érkezned. Mint a galambjaidnak. De a tiéd nem verseny volt, felért egy életutazással.
Ígértél egy mesét
Nem fér az ide. De tán egy kevés belőle is mond valamit. Tessék, olvasd
Kezdetben, amikor Öregisten megteremtette e Kerek Világot, a galambok munka nélkül maradtak, mert mindenre azt dúdolták, hogy túúdom, túúúdom…
Nem tudtak ennélfogva semmit sem tisztességesen megtanulni, csúfolták is őket a többi állatok: hiábavaló népség vagytok
Egy nap, amikor már nem bírták tovább, kisütötték, hogy ők bizony még ha a Világ végére kell is repülniük felkeresik Öregistent! Mi értelme van így az életüknek?
Sietve, mind egy szálig neki is indultak. Az Út hosszú és gyötrelmes volt, sokan elpusztultak. Akik szilárd akarattal kitartottak, fáradtan, meggyötörten, de megérkeztek. Atyácska így szólott: Igazatok van, gyermekeim, megfeledkeztem rólatok! De most rátok bízom azt a feladatot, amelyet senkinek sem mertem még átadni! Mától fogva követekké nevezlek ki benneteket, ti fogjátok többi élőlény-társatok számára megvinni tőlem az üzeneteket, Ég és Föld között
Hosszan tart Szili Péter meséje a Hírhozókról, egyszer talán végigmondom. De lehet, hogy elég, ha mindenki arra gondol, mi is bízatott rá ebben az életben. Mit kell megőriznie, kire kell vigyáznia, mi a dolga kerek e világon. Ha mostanában galambot látok, ez jut eszembe. Meg az a kis család, abban a derűs házban, ott, a galambdúc mellett, ahogy szavak nélkül hirdetik: úgy élünk, hogy hazataláljunk