Hallottatok már nõt azzal dicsekedni, milyen gyönyörû virágot hordoz a lába között? A férfiak ugyanakkor milyen szívesen büszkélkednek az õ hasznos és hatalmas szerszámukkal: vajon miért van ez így?
Hallottátok a mesét az okos lányról, akinek úgy kellett megjelennie a király előtt, hogy fel is volt öltözve, meg nem is? Nos, a lány magára kerített egy selyemkendőt, amely csupán a kebleit fedte el. Amikor a király meglátta, azt kérdezte tőle: Miért nem a csúnyádat (!) takartad el? Azért válaszolta a lány , mert az a Teremtőtől kaptam, ezeket pedig mutatott a melleire magam nevelgettem.
A mese több szempontból is tanulságos lehet, de minket most elsősorban a csúnyád kifejezés érdekel, amellyel a király a nő szeméremtestét illeti. Valami tájnyelvi szó lehet, és reményeim szerint már rég kikopott a használatból, de bárhogy is van, árulkodó.
Nekünk, nőknek még tisztességes szavunk sincs annak a szervünknek a megnevezésére, amely az emberiség legcsodálatosabb feladatáért, az új élet világra hozataláért, és nem utolsósorban az örömszerzésért felel. Hogy lehet ez?
Erről (is) beszélgettem Hoppál Bori testtudat-oktatóval a Nők Lapja 49. héten, december 6-án megjelenő számában.
