Azok, akik az elmúlt csaknem egy évben megtiszteltek azzal, hogy elolvasták Lola történeteit, tudják, hogy nem szoktam arról írni, hogyan írok. Noha magam is élvezettel olvasom az igényes cikkeket, amelyek azzal kezdődnek, hogyan jött létre az adott írás, milyen körülmények között találkoztak annak szereplői, ki mit viselt, milyen benyomást tett az interjúalany az újságíróra, és a többi, ez nem az én stílusom. Egyetlenegyszer veselkedtem neki ilyesminek, annak is megsemmisítés lett a vége.
Talán három hónappal Lola születése után lehetett, a nappaliban ültem, laptop a dohányzóasztalon, gyerek az ölemben. A feje fölött írtam éppen arról, hogy a feje fölött írok, amikor lecsúszott az ölemből, egyenesen az asztal alá. Én erre úgy megijedtem, hogy elszállt az összes ihletem. Viszont a téma adott volt. Túlságosan sok minden történik Lolával ahhoz, hogy hangulatfestéssel töltsem meg a sorokat.
Vannak azonban napok, amikor nincs túl sok akció, hangulat viszont annál inkább. A fönt említett transznak köszönhetően mostanában csak lézengek egész nap. Ilyenkor az ember sokkal jobban odafigyel testének rezdüléseire és a környezet hangjaira. Szóval félhomály van, délután három óra. A felhők száguldanak az égen, a jó öreg északi szél fújja őket a tenger felől. A Napot nem látni, de ezen már nem is csodálkozunk itt. Talán majd márciusban. Ha lehunyom a szemem, furcsa, égető érzés árad szét a szemhéjamon, és ha megmozdítom a fejbőrömet, szinte érzem a koponyám alatt az agyam lüktetését.
Akinek volt már újszülött kisbabája, virrasztott már haldokló ágya fölött, vagy szenvedett krónikus álmatlanságban, tudja, miről beszélek. Arról az állapotról, amit a több éjszakán át tartó nem-alvás okoz. Utoljára majd egy éve éreztem így magam, mielőtt Lola úgy döntött volna, hogy átalussza az éjszakát. És most itt van újra.
Gyakorlott mamabarátnőim már figyelmeztettek, hogy a gyereknek egyszer majd lesznek fogai. És azokat a fogakat nem másnak, neki kell majd megnövesztenie. A fognövesztést pedig nem másnak, nekem kell majd végigasszisztálnom. Lolámnak egyéves koráig csak az első fogai nőttek ki, szinte fájdalom nélkül. A legelsőt úgy vettük észre, hogy koccant a kanál a szájában. Semmi sírás, semmi piros popsi, semmi láz. Stramm kis nő ez a Lola, mondogattuk, és persze elbíztuk magunkat.
Egy héttel ezelőtt aztán panaszos nyávogás verte föl a lakás csöndjét az egyik éjjel. Én azonnal vigyázzállásba vágtam magam, először fekve, majd függőlegesen is. Kómásan megnéztem az órámat, fél négy volt. Lola sír. Fáj valamije. Beteg. Beszorult a kiságy rácsába. Fuldoklik. Úristen! Eszelősen rohantam föl a lépcsőn hozzá. Ő is kómás volt, a hátán feküdt (furcsa), az egész ökle a szájában (ez is furcsa) és kétségbeesetten panaszkodott (végképp furcsa). Megfogtam a homlokát, forró volt. Fölkapcsoltam a kislámpát, és láttam, hogy a két kis orcája és az orra hegye olyan piros, mintha egy rajzfilmből lépett volna ki. Ekkor leesett. Eljött hát a rettegett pillanat. Az időszak, amellyel a barátnők oly előszeretettel riogattak az elmúlt hónapokban. A megkerülhetetlen mumus, a fognövesztés.
Megkerestem tehát a fájdalomcsillapító zselét, jól bedörzsöltem vele Lolababa duzzadt ínyét, a karomba vettem és ringatni kezdtem. Innentől kezdve félóránként ébredt, sírva. Olyankor kis kezével kitapogatta az arcomat a sötétben és simogatott, nekem meg megszakadt a szívem. Reggelre aztán kicsit jobban lett, a tünetekből csak a pozsgák maradtak. Amikor benéztem a szájába, három kis hegycsúcsot láttam, kettőt a bal, egyet a jobb oldalon. Háromszoros hurrá.
Azóta minden éjszaka így telik. Hajnali háromig alszik, aztán beindul a foggyártás. Én meg, mint egy álomszuszék robot, cirógatom, dörzsölöm, ringatom. Cirógatom, dörzsölöm, ringatom. A reggelek mindig egy kicsit jobbak. Lolának nem fáj a foga, én meg kávézhatok. Délutánra viszont beáll a zombiállapot. Ilyenkor ő lefekszik aludni, én meg dolgozom. És egy kicsit, nem nagyon, csak a jó ízlés határain belül, sajnálom magam. És persze fohászkodom, mindkettőnk érdekében, hogy legyen vége minél előbb. Meg számolgatok. Hogy eddig van nyolc, most nő három, az összesen tizenegy. Vagyis még kilenc hiányzik a húsz tejfogból. Remek kilátások.