Babaszótár

D.Tóth Kriszta | 2007. Február 07.
Nagyon úgy néz ki, Lola meggyógyult. Már csak egy veseultrahang és egy vizeletvizsgálat van hátra, aztán hivatalossá is tehetjük e megállapítást. Nehéz heteken vagyunk túl. Ahogy õ mondaná, lolásan: „gdúúúmbo.” Ami, fogalmam sincs, mit jelent.

Betegség és gyengélkedés ide, fognövesztés és álmatlanság oda, nagyon úgy néz ki, hogy Lolánk készülődik a megszólalásra. Persze, ha a „hó, abababa” meg a „gdúúúmbo” megszólalásnak számít, akkor már réges-régen beszél. Sőt, az elmúlt hetekben egyre gyakrabban veszem észre, hogy a számat figyeli, miközben mondok neki valamit. Aztán próbálja úgy csűrni-csavarni húsos kis ajkait, ahogy tőlem látta. Meg aztán ott vannak a Lolaszótár első stabil darabjai is. A „mama”, a „baba”, a „gobgob” meg a „dada”. És legutoljára a „tittó”, amely nem más, mint a „tiktak” babásítása. Ez utóbbit az angol nagymamájától tanulta. Az a szerencsés eset állt elő, hogy az óra az angolul is tiktak és magyarul is tiktak, azaz „tittó”. Ha pedig valamit kér, akkor az intenzív mutogatást mostanában megtoldja egy „ksziii”-vel, ami szabadfordításban azt jelenti, hogy „kérem”. Logikus, ha belegondolnak, amikor kérek tőle valamit, és ő odaadja, én minden alkalommal azt mondom neki, hogy „köszi”. Most már csak a sorrendet kell rendbe tenni, hogy először vegye el a tárgyat, és csak utána köszönje meg. Na és persze azt, hogy az apjának ne azt mondja, köszi, hanem azt, hogy „thank you”.

Körülbelül fél évvel írtam ezeken a hasábokon a kétnyelvű nevelésről. Újra végigolvasva az akkori aggodalmaimat, azt kell mondjam, azok azóta sem múltak el, sőt. A szabályok világosak, mindenki a saját nyelvén szól a gyerekhez, ha pedig hárman együtt vagyunk, az angol a munkanyelv. Nem szabad sürgetni, és nem szabad kétségbeesni. Ez a mantránk. A mantránk, amelyet leginkább akkor ismételgetünk magunk elé meredve, amikor jól értesült ismerőseink különböző rémtörténetekkel állnak elő. Két- vagy többnyelvű családokról, évekig néma gyerekekről, meg – legutóbb – arról a kisfiúról, akit magyar édesanyja és spanyol édesapja francia bölcsődébe íratott, aztán a gyerek flamandul szólalt meg. A szülők meg nem értették. Sem azt, hogy mit mond a gyerek, sem pedig azt, hogy mi történhetett.

Ha belegondolunk, elég nagy zűrzavar lehet szegény nyelvzsonglőr gyerekek fejében. Ha Lola esetéből indulunk ki, akkor már az állathangoknál előjönnek a problémák. A hangutánzást ugyanis minden náció másképpen fogja föl, így a magyar és az angol állathangok között is néha ég és föld a különbség. Addig nincs gond, amíg a macska nyávogásáról van szó, a „miau” ugyanis úgy néz ki, univerzális. Egy angol kutya azonban már egészen mást mond, mint egy magyar eb. Nevezetesen azt, hogy „woof, woof”, amit úgy ejtenek, hogy „vúf, vúf.” Vagy ott van az a szerencsétlen malac, aki röfög magyarul, de „oink oink”-ot mond angolul. A béka nálunk brekeg, angoléknál meg azt mondja: „ribit ribit”. A kakasról nem is beszélve. Szerintem teljesen egyértelmű, hogy a tarajos „kukurikú”-val köszönti a napot, Alex viszont fél órát röhögött a kakas-interpretációmon, majd előadta az övét, ami valahogy úgy hangzik, hogy „kukudúdldú”. Mondanom sem kell, a hatás nem maradt el, kénytelen voltam én is fél órát röhögni. A félreértések csak fokozódnak akkor, amikor a maciról van szó. A jó medve „brumm brumm”-jára ugyanis az angolok azt hiszik, az autó hangját utánzom. A ló „nyihaháját” pedig képtelenek értelmezni, merthogy a ló, az kérem szépen, Angliában nem mond semmit.

Szóval cseppet sem irigylem Lolát, aki az állatokat e kavarodás miatt egyelőre csak hallgatni hajlandó, utánozni nem. Ez alól egyetlen kivétel van, a kutya. Lola kutyahangja eleinte kifejezetten a „vaú vaú”-ra hajazott, amelyet angol családtagjaim minden alkalommal lefordítottak neki angolra. Így aztán nemrég dodonai döntést hozott. Hogy a család mindkét fele elégedett legyen, azt mondja, vagyis inkább hümmögi, hogy „hmmm hmmm”. A Nagyfőnök beszélt, mindenki értse úgy, ahogy akarja. Érdekes módon ez a megoldás működik, jobban, mint gondoltuk volna. Ma délután egy kedves cukrászdában kávéztunk hármasban. Lola az etetőszékben ült, és rajzolgatott, amikor megjelent egy másik család. Német mama, spanyol papa, egy másfél év körüli kisfiú és egy ugrabugráló foxi. Persze több sem kellett a lányunknak, azonnal elmélyült kutyázásba kezdett. Nem telt el tíz perc, amikor mit hallunk? A két gyerek áll a hátán fetrengő kutya fölött, és egymást túlharsogva hümmögnek neki. Biztos, ami biztos, hogy mindenki megértse.

Exit mobile version