Soha, semmit nem sürgetünk, ha Lola fejlődéséről van szó. Megvártuk, míg magától felül, nem kínoztuk azzal, hogy másszon már, nem noszogattuk azért, mert két hónapja még nem tudott járni, és most is csak kuncogunk nagyokat, amikor halandzsázik, nem idegesítjük az állandó javítgatással. Az első pár cipő megvételét sem kapkodtuk el. Majd jelzi, ha készen áll, gondoltuk. Egyik este aztán éppen egy nagy kosár kinőtt babaruhát szortíroztam, amikor kicsi lányom egy jól irányzott mozdulattal benyúlt a bála aljára, és kihalászta nyári műanyag szandálját. Az égszínkék, átlátszó lábbelit még akkor vettük neki, amikor nyaralásra készülve azt gondoltuk, hogy az éppen hogy csak négykézláb bukdácsoló gyerekünk talpát meg kell védenünk a tengeri sünöktől. Mondanom sem kell, hogy a szandált egyszer sem használtuk. Mostanáig. Lolánk ugyanis addig nyújtotta, tépte, ráncigálta a két számmal kisebb cipőcskét, amíg az nagy nehezen fölment a lábára. Aztán kis lábujjait ökölbe szorítva elbotorkált a tükörig, és elégedetten bólogatni kezdett. Ez a mutatvány a következő napokban minden este megismétlődött, így aztán szombaton nem halogathattuk tovább, fölkerekedtünk, hogy megvegyük A CIPŐ-t.
Fogja a bokát, egészségesen támassza alá a talpat, és megfelelően szellőzzön a gyerekcipő-vásárlás e hármas aranyszabályával a fejünkben indultunk el, és nem kellett sokáig keresgélnünk. Lola ugyanis megelőzve bennünket, már hozta is a neki tetsző példányt, egy lilában pompázó, rózsaszín virágokkal ékesített csatos csodát, amelynek láttán szinte könnyek szöktek a szemembe. Az árcédulán ugyanis 68 euró állt. Miután Alex újraélesztett, a kedves eladó hölgy közölte velünk, hogy óriási szerencsénk van, mert a kinézett cipőcskéből már csak az az egy darab van, így ha jó, féláron elvihetjük. Kicsit reménykedtem, hogy a 20-as méret nagy lesz, de nem lett nagy. Éppen 20-as méretre volt szükségünk, Lolának pedig pont az a cipő tetszett, így aztán kénytelen voltam napirendre térni afölött, hogy még féláron is 34 eurót fizetünk egy kis darab lila bőrért.
A cipő innentől kezdve első számú kedvenccé lépett elő. Reggel a cipő az első dolog, amit Lola kér, és az utolsó, amit elkunyerálok tőle lefekvés előtt. Egészen a hálózsákig viszi, csak akkor tudom letrükközni róla, amikor jóéjszakátpuszizunk. Éjszakára a kiságy melletti polcon őrzi Lolababa álmát, és tegnap még meg is fürdettük. Az esti fürdés szertartásához tartozik ugyanis, hogy az aznapi kedvenc játékait odaszállítja a fürdőkádhoz, módszeresen a kád szélére helyezi őket, majd egyesével belöki őket a vízbe. A cipő sem kerülhette el a végzetét, mielőtt eszméltünk volna, Lola szélsebesen befutott az egyikkel a fürdőszobába, és bedobta a kádba. Szerencsére azonban nem történt maradandó sérülés, 68 (34) euróért ugyanis legalább vízhatlan réteggel vonták be a lábbelit.
A fönti, műanyag lovas történetből is látszik, hogy a cipőt Washington is nagyra értékeli. A kisfiú tegnap szinte haza sem akarta engedni cipős barátnőjét, annyira élvezte, hogy végre együtt csatangolhatnak a játszótéren. A mezítlábazáshoz szokott Lola kicsit még bukdácsolt, Washington azonban türelmesen oktatta a cipőviseléssel járó örömökre úgy mint ugrálás a homokozóban, toporzékolás az aszfalton és kavicscsikorgatás a virágágyásban. Most, hogy saját utcai cipője van, Washington szerint elérkezett az idő, hogy kicsi gombócunk bebizonyítsa, igazi nagylány lett belőle. Olyan nagylány, aki arra is képes, hogy egy műanyag lónak gondját viselje…