Már éppen benyitottam volna, amikor megjelent Panni néni, karján kisírt szemű, csapzott kicsi lányommal. Haza kellene vinni, anyuka, ma még nem fog itt elaludni. Lolám csak úgy repült felém, és egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy komoly szemrehányásra készült, amiért, ha csak néhány órára is, de ott hagytam. A bölcsődében.
A szoktatás időszakára jó előre szabadságot kértem. Zsuzsa nénivel, az intézmény vezetőjével átvettük Lola kalandos életének eddigi állomásait, majd bababarát haditervet készítettünk. Nem akartuk sürgetni, annyi időt hagyunk neki, amennyit igényel. A művelet egy csütörtök délelőtt indult. Lola és én bevetettük magunkat Ani néni és Panni néni csoportjába, a gyerekek közé. A millió színes játék látványától és a bölcsődések zsivajától megrészegült Lola szinte egy percig sem igényelte, hogy én is foglalkozzam vele. Futkosott egyik játéktól a másikig, szólongatta a pajtikat egymás után, csak egy-egy pillanatra nézett körül, hogy megkeressen a szemével. Amikor látta, hogy ott vagyok, boldogan játszott tovább. Ez így ment három napig, először egy, aztán másfél, majd két órán keresztül. A negyedik napon, amikor épp kint játszottak a teraszon, bementem a szobába, és a függöny mögül leselkedtem, mint egy igazi kukkoló. Minden ment, mint a karikacsapás, Lola egyszer sem keresett. Nemhogy egy mama el nem hagyta a száját, még föl sem nézett a nagy ügyködésből. Mindez egy kicsit rosszulesett, de sértettségemet a világért sem árultam volna el neki.
Aznap ott ebédeltünk, az ötödik nap reggelén pedig Ani néni kerek perec fölszólított, hogy két órára hagyjam el a bölcsőde területét, ebéd után jöjjek vissza. Azt sem tudtam, hirtelen mit válaszoljak, olyan váratlanul ért a kiutasítás. Kész? Ennyi volt a beszoktatás? Egy nagy kérdőjel jelenhetett meg az arcom helyén, mert Ani néni már magyarázta is: ez a következő lépcsőfok, elbúcsúznak, játszik velünk, aztán megebédelünk, majd újra látja az anyukáját. Noha lett volna millió elintéznivalóm, nem mertem elhagyni a bölcsőde ötszáz méteres körzetét. Elszaladtam újságért, és a kocsiban olvastam, amíg véget ért száműzetésem. Lola arca egyértelműen felragyogott, amikor meglátott, de talán a paradicsomos káposztának köszönhetően, talán a fáradtság miatt, egyáltalán nem ugrott a nyakamba. Lazán pá-pát intett a többieknek, és kivonult az ajtón.
Menthetetlenül elbíztam magam. Az én gyerekem egy közösségi zseni, a gyerektársadalom csodája, egyszerűen tökéletes ilyeneket mondogattam büszkén, egészen a hatodik nap délutánjáig. Aznap Ani néni és Panni néni megpróbálták elaltatni ebéd után a többiekkel. Én kint várakoztam, ő bent ellenkezett. Az eredményt a bevezetőben olvashatták. Minden önuralmamra szükség volt ahhoz, hogy el ne sírjam magam én is, amikor Panni néni odaadta nekem könnyes szemű babámat. Egy cseppet sem vigasztalt, hogy ezen az élményen kivétel nélkül minden anyuka átesik egyszer, és attól sem éreztem jobban magam, hogy a jóságos gondozó nénik megnyugtattak, Lola reakciója teljesen természetes. Játszani, futkározni, enni, rendben van. Na de az ott alvás, az mégiscsak túlzás!
Itt most véget ér az oldal, kedves Olvasó, így aztán kénytelen egy hetet várni folytatásra, amelyben hamarosan főszerepet kap egy pöttyös hálózsák, egy plüssoroszlán és egy mosolygós textilvirág. Vigasztalásképpen annyit mondhatok, hogy egyelőre magam sem tudom, miként ér véget a történet!