Nem akarok gyereket!

Soma | 2007. Március 29.
28 éves vagyok, párkapcsolatban élek, és amint eljátszadozom a gyerekvállalás gondolatával, a belsõ hang azt ordítja: Nem akarom! Nem vagyok önzõ, se karrierista, egyszerûen félek a hatalmas felelõsségtõl, ami egy gyerek felnevelésével jár.

Kedves Soma!

Érdekelne a véleményed a problémámmal kapcsolatban. Már egy ideje azt érzem, hogy nem akarok gyereket. 28 éves vagyok, párkapcsolatban élek, és biztos egzisztenciával rendelkezünk, tehát elvileg minden adott lenne, de amint eljátszadozom a gyerekvállalás gondolatával, vagy csak eszembe jut egy utcán látott kisgyerek kapcsán, a belső hang azt ordítja: Nem akarom!!!





Régebben nem foglalkoztatott annyira, mert még ráértem, és tulajdonképpen még most sem vagyok elkésve semmivel, csak attól tartok, hogy ha nem dolgozom fel magamban, akkor csak újabb kifogásokat találok, hogy minél későbbre toljam az időt. Eddig úgy beszéltük meg a párommal, hogy ha majd befejeztem a főiskolát (jelenleg a másoddiplomámat szerzem, és jövőre fogok végezni), de már most azon gondolkodom, hogy mit tanuljak azután. Régebben, a 20-as éveim elején simán el tudtam volna képzelni a babát, de ahogy idősödöm, egyre inkább nem. Nem önzőségből, mert nem vagyok az a karrierista típus, és a munkámat sem szeretem annyira, hogy ne adjam fel a baba miatt. Igaz, még vannak jövőbeli terveim, de ha jól meggondolom, nem jelentenének akadályt. A baj az, hogy félek. Félek az egésztől. Félek attól a hatalmas felelősségtől, ami egy gyerek felnevelésével jár.

Sajnos nem volt túl jó gyerekkorom. Apukám elhagyott minket, amit nem bánok, mert előtte hosszú, nehéz éveket szenvedtünk végig, ami engem és a testvéremet nagyon megviselt. Az öcsém drogfüggő lett, mert a mai napig nem tudta feldolgozni az akkor történteket. Édesanyám tisztességesen próbált felnevelni minket, ami pedagógusfizetésből nem volt könnyű, így sokszor nélkülöztünk. Szóval én inkább nem kérek az egészből. Abból, hogy az én esetleges rossz döntéseimet egy semmiről sem tehető ártatlan lény szenvedje meg, és legyenek azután komoly lelki problémái. Persze most úgy érzem, hogy jól megvagyunk a párommal, de nem lehet tudni, mit hoz a jövő.

A párom egyébként nem adott eddig semmi okot arra, hogy ne bízzam meg benne. Az egész bizonytalanság és a jövőtől való félelem bennem van meg. Tudom, hogy ezt nekem kell feldolgozni. Már többször is voltam pszichológusnál, akivel az apámmal való kapcsolatomat tettük helyre, mert úgy gondoltam, hogy az lehet a problémám forrása. Akkor úgy tűnt, hogy ez sikerült is, de a félelmeim újra és újra előjönnek, tehát lehet, hogy mégsem lett 100%-os, vagy nem is ott kell kutakodni. Neked mi a meglátásod?

Köszönettel: Egy lány






Kedves lány!

Az a meglátásom, hogy te magad nagyon is jól látod az egész helyzetedet! Tulajdonképpen mindent tudsz, el kell indulni megtalálni azt a módszert, gyógyítót, aki segít neked feldolgozni a múltat, hogy itt lehess a jelenben, és szabadon dönthess. Amíg ennyire nyomasztanak a múlt szorongásai, addig nem is lehet a jelenben lenni. Úgyhogy nem csodálom, hogy azt kiáltja benned a belső hang, hogy „még ne”! Ezek szerint most még magaddal kell, hogy foglalkozz! Ez nem mindenkinél törvényszerű, van olyan ember, akinél épp fordítva működik – épp a szülővé válása gyógyítja, segíti őt. De úgy látszik, neked nem ez az utad.

Ha az a belső hang olyan határozottan üzeni neked, hogy még nem akarod, akkor nem kell sürgetni, hallgatni kell rá! Viszont véleményem szerint minderről őszintén kellene beszélgetned a kedveseddel! Ha ő a társad, akkor meg kell, hogy tiszteld azzal, hogy megosztod vele, ami benned zajlik. Kinek mondja el mindezt az ember, ha nem a társának? Még mielőtt félelemből vagy számításból belefognál még egy olyan egyetembe, amihez nincs igazán közöd… Egyébként ezt is problémának látom: „a munkámat sem szeretem annyira…” Hosszú távon ez igenis komoly problémát okozhat, ami akár a családi életet is megfertőzheti. A család után a világ egyik legfontosabb dolgának az örömmel végzett munkát találom. Felnőttéveinknek kb. az egyharmadát ezzel töltjük, az itt megéltek az egész életünket befolyásolják. De hát ez evidencia, te is jól tudod. Nem egy olyan házasságot láttam, ahol a nő a saját munkájából származó sikerélmény hiányát és a kreativitás meg nem élését a párkapcsolatába vetítette bele, és szerencsétlen férjét marta, mintha ő lenne neki a „kevés”. Úgyhogy mindenképpen drukkolok neked, hogy megtaláld, bevonzzad azt a munkát, amit szeretsz, amiben magadat adod, és ami által fejlődsz. A petefészkünk a kreativitás székhelye is, és ez oda-vissza igaz: a meg nem élt kreativitás akár a petefészket is betegítheti.
Nagyon megértem, amit írsz: „Félek az egésztől. Félek attól a hatalmas felelősségtől, ami egy gyerek felnevelésével jár





Talán már írtam is – elnézést, hogy most újra –, amikor megszületett az első gyermekem, a fiam, akkor kb. egy éven át arra riadtam  fel éjszakánként, hogy: „Úristen, mit tettem?! Anya lettem, ezt most már nem lehet visszacsinálni!” Emlékszem, ilyenkor egész kicsire húzott össze a szorongás, olyan sok volt hirtelen feldolgozni azt, hogy ez egy életem végéig szóló felelősség, aggódás, másikra figyelés. De közben meg arra is emlékszem, amint nap mint nap rácsodálkoztam magamban az érzésre, hogy egy egészen más minőségű, soha nem érzett erejű szeretet növekszik bennem napról napra. Kíváncsian figyeltem befelé, hogy vajon ez a szeretetnövekedés meddig fokozódhat? Ma már tudom a választ: addig növekszik, amíg beborítja az egész lényünket, és minden porcikánkat betölti. Semmihez nem hasonlítható az a szeretet, amit az ember a gyermeke iránt érez. A legmagasabb szintű földi szeretet. A legönzetlenebb, a leginkább feltétel nélküli. Szerintem idősebb éveidben sajnálnád, ha ezt kihagynád… Bár ki tudja? Nem mindenkinek az a sorsa, hogy szülő legyen.





Én a helyedben most hagynám az ezen való agyalást. Annyira fiatal vagy, bőven ráérsz még ezzel foglalkozni! Ne stresszeld most magad ezzel, ne görcsölj bele a másoknak való megfelelni akarásba! Beszélj meg mindent a társaddal! Majd pedig keress egy külső segítőt (pszichológus, kineziológus, akár mindkettő), és dolgozz azon, hogy ne kelljen még 30-40-50 éves korodban is majd azzal csapolni az energiáidat, hogy milyen volt a gyerekkorod. A múltban fel nem oldott stresszek újraírják magukat, és mint a lemez sercegése, folyamatos kattogásával jelen van.

A másik fontos dolog, hogy visszaépüljön benned az ősbizalom. Az isteni gondviselésbe, a házasságba, a családba vetett bizalom. Ezen kell először dolgoznod, utána jöhet a többi. Hajrá! Izgalmas belső munka lesz! Sok sikert hozzá!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu






Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag – amelyben személyed természetesen titokban marad – bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu

Bővebb információért kattints ide! »

Exit mobile version