Bújócska és hiszti

Mindezt naponta megszámlálhatatlanszor. Amióta Lolánkból dolgozó nő lett, sokkal jobban igényli a cirógatást. Mindig is bújós baba volt, de a bölcsi óta igazi kis cica lett. Olvastuk, hogy kezdő bölcsődésként gyakoribb megerősítésre, több ölelésre, babusgatásra lesz szüksége. És ahogy a „nagykönyvben” meg van írva, Lola szeretetigénye valóban az égbe szökött. Ha együtt vagyunk, egy percre sem téveszt szem elől, és a közös idő hetven százalékát dorombolással tölti. Még akkor is permanens összeborulást igényel, amikor mellé ülök az autóban hátul. Mindez persze egy cseppet sem bosszant, sőt. Hiszen nekem is nagyobb lett a szeretetigényem, amióta ő „dolgozik”…

A bölcsiben bezzeg vagány. Délelőtt, amikor beviszem, látványosan örül a pajtiknak. Éppen hogy csak int egyet nekem, és már bele is veti magát a kavalkádba. Minden érdekli, részt vesz a közös éneklésben, tornában, és a kétszemélyes hintán megszerzett pozícióit is képes viszonylag huzamos ideig megtartani – ami nem kis teljesítmény egy olyan gyerekközösségben, ahol mindenki idősebb (és nagyobb) nála. Jól eszik, délután nyugodtan alszik, és amikor érte megyünk, boldog, kiegyensúlyozott babát kapunk vissza. Az első két és fél hétben naponta négy órát volt bent, amiből kettőt átaludt. Én vittem késő délelőtt, és én mentem érte kora délután. Aztán megjöttek Alex szülei, úgyhogy kaptunk még egy hét haladékot. Hiába kellett nekem visszaállni az mtv-s kötelékbe, Lola maradhatott félmunkaidőben. Hálából fél délután morzsolta a nagymama és a nagypapa fülét, a hét végén pedig alig akarta őket visszaengedni Angliába.

A közösségi létnek eddig három „kézzel fogható” jelét fedeztük föl rajta. Az első egy gyors és szerencsére könnyű lefolyású betegség volt. Negyedik vagy ötödik napján tarthattunk a beszoktatásnak, amikor reggel ütemes köhögés és szipogás hangjai ébresztettek a gyerekszoba felől. Hiába, a bölcsődéhez a gyerek immunrendszerének is hozzá kell szoknia. A második szerzemény egy, a jobb térdén éktelenkedő nagy kék folt volt, amelyet Lolám egy bátor mászókázásnak köszönhetett. Ez is természetes folyománya lányunk izgalmas életvitelének. A harmadik újdonságot azonban nem tudjuk mire vélni. Képzeljenek el egy gömbölyded formákkal, kevés, de annál göndörebb szőkés hajjal megáldott, mosolygós, körülbelül nyolcvancentis embert. Most képzeljék el, hogy ez a kisember egyszer csak hasra veti magát a földön, lábával kalimpál, ökölbe szorított kezeivel pedig a parkettát csapkodja. És ha már úgyis a jelenet vizualizálására kértem a kedves Olvasót, hát gondolják még azt is mellé, hogy mindeközben emberkénk feje bordós-lila színbe borul, és hangját kieresztve, éktelen hangerővel ordít. Ezt a mutatványt adja elő Lola mostanában minden alkalommal, ha a papája vagy én nem vagyunk hajlandók valamelyik kívánságát éppen úgy és éppen akkor teljesíteni. Nem tudom, kitől látta, de naponta minimum féltucatszor a padlóra veti magát. Sőt, mostanra olyan tökélyre fejlesztette a hisztizés tudományát, hogy szinte még be sem fejezem azt, hogy „most nem, kicsim”, már lenn is van a földön.

Amikor először szembesültem a jelenséggel, a látványtól megszédülve önkéntelenül elnevettem magam. Több sem kellett Lolának, fölcsavarta a hangerőt. A hisztizés, az kérem szépen egy másfél éves ember életében nem vicc. Addigra összeszaladt a család, Alex, és ideiglenesen hazánkban tartózkodó szülei is megjelentek a konyhában. A nagymama és nagypapa persze azonnal tudták, mi a teendő a vízszintesen toporzékoló csemetével: határozottan és nyilvánvalóan hátat kell neki fordítani. Én először szkeptikus voltam, és kifejezetten sajnáltam liluló fejű gyermekemet, de miután minden más módszer (nevetés, simogatás, szép szó, szigor) csődöt mondott, kipróbáltam. Lola első reakciója az ordítás teljes hangerőre tekerése volt. Aztán hirtelen elhallgatott. Most mi lesz? Szinte mozdulni sem mertem. Tíz másodperc sem telt el, és éreztem puha kezét a lábamon. Már hallottam is, ahogy sóhajtja: „Mammma…” Megfordultam, szinte repült az ölembe: itt volt az ideje egy jó kis fülmorzsolásnak.