Mi van a lányommal?

Érdekes szimbiózisban élnek egymással anyák és gyermekeik. Akinek van, biztosan tudja, miről beszélek. Én magam sohasem gondoltam volna, hogy ilyesmi lehetséges. Arról már hallottam, hogy ikertestvérek megérzik, ha valami baj történik a másikkal, de hogy mamák és babák között is van efféle kapcsolat, az meglepett. A szimbiózis, gondoltam én, a szülés-születés pillanatában megszűnik. Először akkor bizonyosodtam meg arról, hogy rosszul gondoltam, amikor januárban Lola olyan nagyon megbetegedett. Húgyúti fertőzést diagnosztizáltak nála, nagyon megszenvedte szegénykém. Az antibiotikum kúrának köszönhetően szépen lassan elmúlt a baj. Amikor vele már minden rendben volt, egyik éjszaka arra ébredtem, hogy nem vagyok jól. Az orvosnál kiderült, hogy – úgy bizony – húgyúti fertőzésem van. A szokásosnál is jobban ügyeltünk a higiéniára, és a betegség természeténél fogva sem kaphattam volna el tőle.
Mégis megtörtént. Mintha át akartam volna élni a lányom szenvedését…

Szóval aznap, amikor olyan idegesítően villogott a telefonom, azonnal tudtam, hogy baj van Lolával. Csak ezzel a borzongató mamaösztönnel tudom magyarázni, hogy egyáltalán bevittem magammal a készüléket, máskor stúdiómunka közben mindig kikapcsolom, és kint hagyom a táskámban. Aznap viszont úgy éreztem, szükségem van rá. Lenémítottam hát, és gondosan elrejtettem a műsorvezetői pult alá. Tizenöt perc sem telt el, és villogni kezdett. Nem láttam jól a számot, csak azt érzékeltem fél szemmel, hogy ugyanaz az addig ismeretlen szám hív egyszer, kétszer, háromszor. Mondanom sem kell, hogy a felvétel kellős közepén nem illik fölvenni a telefont, így egy ideig türtőztettem magam. Egy hosszabb bejátszás közben azonban engedélyt kértem a rendezőtől, és visszahívtam az illetőt. Még föl sem vették, én már tudtam, hogy a bölcsődében csöng ki. Megérzésem (sajnos) nem csalt. Zsuzsa néni volt. „Lola nagyon lázasan ébredt” – mondta. Hangja nyugodt volt, de nekem az már nem számított. Szinte nem is hallottam, mit mondott utána. Ránéztem az órára, és villámgyorsan számolni kezdtem. A felvételből még legalább háromnegyed óra hátravan.

Mire kijutok az MTV labirintus-épületéből, az legalább tíz perc. Az út a bölcsibe autóval huszonöt perc. Az majdnem másfél óra. Túl sok. Mennem kell. Most. De nem mehetek. Itt állok talpig kosztümben, sminkben, bevilágítva, két kamera kereszttüzében. Lola nincs jól. Két nap múlva húsvét. Apu vár minket Kaposváron. Mit csináljak?!
Aztán, újabb rendezői engedéllyel, fölhívtam Alexet, aki megnyugtatott. Épp most ért véget egy tárgyalása, el tud menni Loláért. Mire hazaérek a tévéből, már otthon babusgatja majd, nyugi. Azt hiszem, a telefonvillogástól az Alexszel lebonyolított beszélgetésig akkor vettem először levegőt. A felvétel szerencsésen lezajlott, a végeredményen a pánikból nem látszott semmi, a stúdióból kifelé kollégáim megértően veregették a vállamat: „Isten hozott a dolgozó szülők világában!” Én meg már rohantam is haza. Útközben fölhívtam a doktor nénit, aki a januári betegség ismeretében nem sok jóval kecsegtetett. Még vártuk a laborvizsgálat eredményét, amikor én már tudtam (megéreztem), hogy igaza lesz. Visszatért a fertőzés, Lolánkra újabb kör kanalas orvosság vár.
Így kezdődött a húsvétunk. Megérzéssel, ijedtséggel, lázzal. Pedig apu hogy készült!

Kaposváron Lolát fészek várta, benne csokinyuszi, hímes tojás, és élete első babája, akit macis cumisüvegből lehet itatni. Az idő is csodálatos volt, zöldült a kert, kinyíltak a tulipánok, pont mint régen a nagypapáéknál, amikor én voltam kicsi lány… Majdnem el is pityeredtem, amikor a doktor néni nagyszombaton fölhívott, hogy Lolánk szervezete bizony újra gyulladásban van. Szerencsére azonban azzal a lendülettel folytatta is: elvihetjük Kaposvárra, húsvétozhat a családdal, és még a fészket is megkeresheti a kertben – feltéve, ha addigra lemegy a láza. Ha már a megérzéseknél tartunk, Lolababa minden bizonnyal megérezte, micsoda mókából maradna ki, ha nem mérséklődnének a tünetek. Vasárnap délután óriásit aludt és láztalanul ébredt. Jól bebugyoláltuk, indulhatott a tojásvadászat. Apu és én felváltva törölgettük a szemünkből a könnyeket, ahogy a család sápadt kismadara két tuja között fölfedezte a nyuszi fészkét. Éreztem, hogy mégiscsak szép húsvétunk lesz.

Még több az e heti Nők Lapjából: • “Otthon egy idő után nincs lejjebb” » • Mennyit ér a szerelem ereje?  » • Kuszkusz » • Korda György és Balázs Klári kiteríti kártyáit » • Halálos szövetség – a fogyásért » • Táncra perdülő kerekes szék » • Gyerekmunka 2007-ben » • Ki volt Hasfelmetsző Jack és miért ölt? »