Egy nőt kivárni! Hallottátok már így sóhajtozni a férfiakat? Megjegyzem, van benne valami. Múlt szombaton is mi történt? Későn keltünk, félő volt, hogy elfogy a zsemle a pékségben. A párom vállalta a kutyasétáltatást, én meg mondtam, hogy majd bevásárolok. Ebből az lett, hogy amikor feljöttek a parkból, én meg még mindig ott ültem a tükröm előtt. Mondd állt meg előttem a férjem elkeseredve , miért kell neked a pékhez is kisminkelned? Tényleg miért?
Ez megszokás kérdése nyugtat meg Hoppál Bori testtudatoktató. Vannak, akik egyszerűen öltözetlenül érzik magukat smink nélkül. Ha mást nem is, de egy leheletnyi rúzst mindig varázsolnak az ajkukra. Mások megszokták, hogy csak alkalomra festik magukat, a hétköznapokban nem érzik ennek szükségét. Ez tehát egy választás, vágány, amelyre valaki rááll. A baj nem itt kezdődik. Hanem ott, ha valakinek szinte minden energiáját, idejét az köti le, hogy hasonuljon a magazindívákhoz. Márpedig ez ma világjelenség. Elnézelődtem a múltkor egy nagy cég kávézójában. Csupa egyforma, trendi fiatal nő üldögélt ott, mintha futószalagon készültek volna. Hálát adtam a Jóistennek, hogy nekem, mivel nem dolgozom semmilyen divatos cégnél, nem kell nap mint nap belebújnom egy álarcba, jelmezbe, csak azért, hogy elfogadtassam magam egy struktúrán belül. Mert erről van szó. A túlzott megfelelési kényszerről. Pedig tudnunk kellene, hogy a magazinarcok csak fantomképek. Ilyenre csinálják őket a sminkesek, a stylistok, a fotoshop. Hadd idézzem Cindy Crawfordot: Nehogy bárki azt gondolja, hogy ha én ébredés után belenézek a tükörbe, ugyanaz az arc néz vissza rám, mint amit az olvasók ismernek! Ezt az üzenetet nem ártana magunkban tudatosítani. Gondoljunk arra, mennyi pénzt, fáradságot és időt megspórolhatnánk, ha mernénk egy kicsit eltérni a trendtől, és inkább abba fektetnénk munkát, hogy önmagunk lehessünk.
Csupán csak játék?
Azért én nehezen mondanék le arról a játékról, amelyet a szépítkezés jelent. Elnézem a lányomat, ahogy a tükör előtt ül, és próbálgatja a festékeimet. Üdítő figyelni, ahogy egy bimbózó nő keresi a saját arcát, stílusát. A kendőzés ezeréves női praktika, a zsigereinkben van, hogy vonzóbbá tegyük magunkat a férfiak előtt
Nem az árnyalásról, a személyiség kiemeléséről beszélek, hanem arról, amikor egy személytelen maszkot viselünk az arcunk helyén. Nem tudom elhinni, hogy a férfiak ezt a fajta szépséget keresnék véli a szakember. Az a benyomásom, hogy sokkal inkább vonzza őket az a nőies kisugárzás, amely egy természetes, magabiztos nőből árad. Nincs az a szerelmes férfi, aki ne lenne oda a partneréért reggel, ébredés után. Azt viszont kevesen viselik el, hogy egy kirúzsozott szájat nem szabad megcsókolniuk, mert elmázolódik a festék. Ezt a trendet tehát mi, nők erőltetjük magunkra, egymásra. S ezt én már nem játéknak, hanem durva közösségi, sőt, társadalmi nyomásnak hívom, ami azon a megfelelési kényszeren alapszik, amely több ezer év óta rányomja bélyegét a nők életére. Most elsősorban a szépségipar felől nehezedik ránk. Nincs annál nagyobb üzlet, mint elhitetni a nőkkel, hogy nem felelnek meg úgy, ahogy vannak. Hogy rövid a lábuk, vaskos a derekuk, kicsi a mellük, nem elég vastag a szájuk, és így tovább
Észre sem vesszük, és megnyomorítják a lelkünket. Hiszen már a serdülőknek is olcsó sminkeket és fogyókúrarecepteket kínálnak! Kérdem én, normális dolog egy kislánnyal elhitetni, hogy bármi probléma van a bőrével vagy az alakjával? Azt az esélyt veszik el tőlük, hogy örülni tudjanak a testüknek, nyíló nőiességüknek. Hogy amikor a tükörbe néznek, valódi önmagukat lássák, és ne azt, amit látni szeretnének. Ezzel természetesen mi, felnőtt nők is hasonlóképpen vagyunk. Ritkán találkozom olyan asszonyokkal, akik harmóniában vannak testükkel, lelkükkel, és nem panaszkodnak egyfolytában valamilyen fogyatékosságuk miatt.
A szilikontól függ?
A mi fiatalkorunkban könnyebb volt. Hiszen a nyolcvanas években még csak három sampont árultak, és mindenki boldogan mosta velük a haját. Most minden cégnek tizenhárom van, és mi készséggel elhisszük, hogy mindenfajta hajra különbözőt kell használni. Ugyanígy áll a helyzet a krémekkel is. Minden bőrtípusra különbözőt kínálnak. Ha zsíros, azért kell kenni, ha száraz, azért, ha normális, akkor azért. Ezek szerint nem létezik tökéletes bőr? De mi más lenne egy gyönyörű fiatal lány bőre, ha nem tökéletes? És megnéztük már, miből vannak ezek a kencék, samponok, lakkok, festékek? Csupa vegyi anyag, többnyire kőolajszármazék! Hány tonna veszélyes anyag kerül így a hámrétegünkbe egy életen keresztül??? Gondolom, az öregedéssel a helyzet egyre csak romlik. Magam se tudom, hogy lehet keserűség nélkül tudomásul venni a szaporodó ráncokat egy kizárólag a fiatalságról szóló világban.
Amerikában lassan már az idő múlásának más testi jeleit sem tűrik meg teszi hozzá a szakértő. Minden negyvenedik nő szilikont rakat a mellébe. Azt viszont kevesen tudják, hogy azontúl ezek a nők sem véradók, sem szervdonorok nem lehetnek. Ezek szerint mégsem olyan veszélytelen, ha valaki idegen anyagot tetet a bőre alá?! Nem beszélve az őrült fájdalomról, a későbbi esetleges komplikációkról, és nem utolsósorban a rengeteg pénzről, amellyel mindez jár. Túl nagynak érzem ezt az árat. Nemrégiben tartottam egy előadást erről egy gimnáziumban. Amikor a plasztikai műtétekhez értem, egy fiú közbekiabált: Miért ne, ha a csajok ilyen bevállalósak? Álljunk meg egy pillanatra! mondtam neki. Képzeljétek el, hogy ti, fiúk, kiskorotoktól fogva azt hallanátok, hogy nem megfelelő méretű, formájú a hímvesszőtök. Addig-addig, míg kétségbeesésetekben orvoshoz nem fordulnátok. Felvágatnátok ott a bőrt, és betetetnétek egy szilikondarabot alája. A fiúknak ezeknél a szavaknál eltorzult az arcuk, és döbbenten hallgattak. Sajnos, azt gondolom, előbb-utóbb őket sem kerüli el a sorsuk.
Miért félünk az öregedéstől?
Azért legyünk egy kicsit megengedőbbek! Előfordul, hogy valakinek valóban csak az a kis korrekció, teszem azt fül- vagy mellműtét hiányzik ahhoz, hogy nőként kiteljesedhessen. Viszont felmerül a kérdés, nem esik-e majd ezután egy újabb testrész elégedetlensége áldozatául? Ez esetben valószínűleg az önmagáról alkotott belső képével van baj. Egy kicsit mindannyian így vagyunk ezzel. Időnként nem ártana önvizsgálatot tartunk: nem tolódott-e túlságosan a külsőnkre a hangsúly? Hiszen a harmóniát csak önmagunkban kereshetjük! Ebben nagy segítségünkre lehet valamilyen női kör, üvegfestő, kismama-, fitneszklub, bármi, ahol a többiek hasonló problémáival szembesülhetünk. Könnyebb elviselni az idő múlását is, ha megértő, támogató környezet vesz körül bennünket. Régen, a hagyományos társadalmakban ez természetes volt, hiszen több generáció élt szorosan egymás mellett, és nyilvánvalóak voltak a különböző korú asszonyok, lányok szerepei, az azokkal járó külsőségekkel együtt. Ma, a rend, a szokások felbomlásával az emberek elbizonytalanodtak. Ezért van az, hogy annyiszor találkozunk korukat, helyzetüket elfogadni nem tudó nőkkel, akik addig ragaszkodnak görcsösen a fiatalságukhoz, míg nevetségessé nem válnak. Bori mesélte, milyen megnyugtató érzés, ha részt vehet egy-egy nemzetközi bábakonferencián. Csupa sugárzó, érett nőt lát, akik a legritkább esetben sminkelik az arcukat. Pedig ők aztán tudják, mi jelent nőnek lenni, hiszen a női misztériumok körül zajlik az életük. Talán éppen ezért fogadják olyan méltósággal az idő múlását. Tudják azt, amit a gyönyörű, francia színésznő, Fanny Ardant egy interjúban így fogalmazott meg: Az öregedés olyan, mint az óceán. Nem félni kell tőle, hanem belevetni magunkat a habjaiba. Akkor élvezni fogjuk!
Sorozatunk a végéhez ért. Ha az érintett témákkal kapcsolatban bármilyen kérdés felmerült bennetek, írjátok meg a következő e-mail címre: l.koronczay@sanomabp.hu. Igyekszünk válaszolni rá a lap hasábjain.
Hoppál Bori honlapja: www.noitestcsodai.hu
| Még több az e heti Nők Lapjából: Bódis Kriszta új sorozata indul » Talpig sminkben a pékhez is » Richard Gere nem tűri a hazudozást » Meglepetés-finomságok Anyák napjára » Tüllök, selymek, kristályok és három gyerek » Lombikbébi, olcsóbb gyógyszerek – és a bizonytalanság » Minek örülnek az édesanyák? » Hámori Ildikó és Szinetár Dóra:”A szeretet munka…” » |