Addig nem is volt semmi baj a fönti laza jelenettel, amíg eszembe nem jutott (újra, aznap már legalább ezerháromszázadszorra), hogy Lolánk kicsi ágya közben üres, nem szuszog benne senki. Egészen addig élveztük a pillanatot, azt, hogy következmények nélkül megihatunk egy pohár bort akár éjjel fél kettőkor is, sőt, tévét is nézhetünk, mert másnap reggel fél hétkor senki sem mama, mamamázik a gyerekszobában. Hogy üres a kiságy, árvák a játékok, na meg árvák vagyunk mi is nélküle. Olyan, mintha nem is a mi lakásunk lenne. Sajnáltam magam. Pedig még csak fél napja nem láttam.
Délután egykor hagytuk ott Lolát apunál. Először a szőnyegosztályról telefonáltam neki, négykor. Jól aludt, uzsonnázott, most éppen a bogarakat kergeti az udvaron. Nem hiányolt? Hááát az az igazság, hogy nem. Hétkor megkérdeztem, hogy megengedték-e már a fürdővizét. Fél kilenckor, hogy nem felejtették-e megmosni a fogát. Fél tízkor, hogy jól alszik-e. Aztán Alex elcibált otthonról. Azon a langyos tavaszi estén, a belvárosi teraszon Lola-sztorikkal szórakoztattuk a barátainkat, akik persze ezt egy cseppet sem bánták. Közben millió dolog eszembe jutott, ami miatt telefonálnom kellene apunak, de Alex tizenegykor elkobozta a mobilomat. Éjjel egykor értünk haza, fél kettőkor pedig ott ültem a kanapén, kezemben a pohár borral, és szipogtam. Másnap reggel fél hétkor, mintha időzített rugót építettek volna bele, kipattant a szemem. Az előző éjjel elfogyasztott bortól még mámorosan, gondolkodás nélkül bebotorkáltam a gyerekszobába. Üres a kiságy! Valaki ellopta Lolát az éjjel! Aaaaleeex! Aztán rájöttem, hogy Lola a nagypapát boldogítja a hétvégén, nekem pedig még bőven aludnom kellene, és nem Alexet ébresztgetni.
Gyors fejszámolás, még tizenkét óra, és helyreáll a világ rendje. Elhatároztam, hogy összeszedem magam. Vasárnap már csak háromszor telefonáltam. Viszont úgy készültem a családi találkozásra, mint egy első randira. Még a szempillámat is kifestettem, pedig vasárnap sohasem viselek sminket. Kitakarítottam a szobáját, katonás rendbe szedtem a játékokat, és a kedvencét főztem vacsorára. Amikor hallottam a liftajtót becsapódni, a szívem majd kiugrott a helyéről. Aztán megjelent az ajtóban, göndör fürtjei csapzottan tapadtak a homlokára, a szemei még duzzadtak voltak a kocsiban elköltött másfél órás szunyókálástól. Mammma! szinte sóhajtva mondta maga elé. Futott felém, a nyakamba ugrott, és rövid, húsos karjait a nyakam köré fonta. Olyan, de olyan szorosan! Közben már csücsörítette is a száját egy nagy cuppanós puszira. Aztán csak mesélt és mesélt, édes babanyelvén. Nagypapáról, kirándulásról, bogarakról és számolatlan mennyiségű csokitlanított Túró Rudiról. Na jó, lehet, hogy legközelebb is elengedem egy pár napra…
| Még több az e heti Nők Lapjából: Gyerekekről gyereknapon » Kismamaként is szépülj, de okosan! » Miért akar minden nő gyereket? » Túl az Óperencián » Nyíltan és örökbe » Indián kerestetik » Napfényes levesek » A bölény most egy lábon áll » |