Sőt, még azt is számításba kell venni önjellemzésemkor, hogy szeretek a mindennemű hátrányos megkülönböztetés ellen küzdők élharcosaként tetszelegni önmagam előtt. Mint ilyennek egyszerre volt izgalmas és izzasztó megismerkedni a női kultúra sajátos antropológiájának néhány gyöngyszemével. (Férfiak a trend rabságában)
Pontosabban, először azt, hittem, hogy amit olvasok, az vicc. Mármint, hogy konkrétan: egyfajta, finom iróniával átszőtt női humor. Azt hittem, hogy a férfiak, különböző, mai trendek szerinti kategóriákba sorolása, nem más, mint a nők válaszként adott egymásközti összekacsintása arra a jelenségre, hogy a férfiak előszeretettel aggatnak leegyszerűsítő címkéket szinte minden nőtípusra.
Aztán rá kellett jönnöm, hogy ez komoly. Ekkor megdöbbentem, miután végigolvastam a Szeressünk rovat férfitrendeket, metro és retroszexuálisokat, szuperhímeket, Pán Péter szindrómásokat kategorizáló cikkeit.
Kulturális sztereotípiaként kell viszontlátnom férfilétemből egy-egy darabot, ahhoz, hogy valóban bele tudjam élni magam abba a helyzetbe, hogy milyen lehet nőként egy férfiak uralta közbeszéd, sztereotípiává egyszerűsített alanyának lenni? A kérdés csak az, hogy egy férfiak uralta közegben az-e a megfelelő válasz, hogy ugyanolyan sztereotípiákat gyártanak a nők a másik oldalon.
Nevelő szándékkal, szatíraként a férfi célközönségnek, ez talán célravezető.
Na de saját használatra?
Nem kell ecsetelnem a pláza cica, a kékharisnya, a nyomulós szingli, a farokirigy nőstény, vagy a házisárkány – kategorizálások végletesen leegyszerűsítő voltát. Ha lenne, kedves olvasó, egy szeretetreméltó öcséd, aki most kezdene ismerkedni a női nemmel, és olyan bizalmas viszonyban lennél vele, hogy kikérné a tanácsodat a párválasztás rejtelmeiről, bizonyára nem azt javasolnád neki, hogy a fenti kategóriák szerint szelektáljon nősténytársaid között.
Manapság nincsenek a többség által használható receptjeink se a nő, se a férfi számára. Modern világunkban sikerült elérnünk, hogy mind a férfi, mind a nő egy számára érthetetlen, már-már misztikus helyzetben találta magát, és az ismeretlentől való félelmét palástolva indul teljes bizonytalanságban a párkapcsolati csata néha fennkölt, néha szórakoztató, de gyakran szánalmas harcmezejére.
Mindenki panaszkodik.
A férfiak a nőkre, a nők a férfiakra. Egyrészt azért, mert a másik nem sose felel meg az elvárásainknak, másrészt pedig azért, mert kétségbe ejt annak a gondolata, hogy milyen elvárásai lehetnek a másik nemnek velünk szemben. Egyszerre-szexi, örökké kívánatos nőstény, mintaanya, megértő és megbocsátó hitves, nagyvonalú asszony, önfeláldozó társ kerestetik az egyik oldalon, és gyengéd, romantikus, de mindig magabiztos, férfias szerető, aki stabil egzisztenciát biztosító felelősségteljes életet él, persze csak abban az esetben, ha kellően laza és humoros is egyben a vágyak netovábbja a másikon.
A baj nem azzal van, hogy ragaszkodunk az igényeinkhez, a baj az, hogy fogalmunk sincs, hogy mi alapján találjuk meg azt, aki ezeket az igényeinket ki fogja elégíteni.
Célszerűbbnek látszik párválasztás közben nem arra koncentrálni, ami elválaszt, hanem arra, ami összeköt.
Az egyes férfiak lelkét nem a farkuk határozza meg, mint ahogy egy konkrét nő sem a vaginája által vezérelve lesz az, ami. Tény, hogy nem kis mértékben hat ránk nemi hovatatozásunk, de pont azok az általános emberi tulajdonságok, amelyeket speciálisan keresünk a eljövendő párunkban, azok nem szexuális eredetűek. A társkereső oldalak nem olyan férfiak és nők bemutatkozó oldalaival vannak tele, akik társnak is funkcionáló szexpartnereket keresnek, hanem fordítva. Ha valaki társat választ magának, az az általános emberit, és nem az elválasztó misztikusat keresi.
Nincs női megértés és férfimegértés, nincs férfibecsületesség és női becsületesség, nincs női szűklátókörűség és férfi szűklátókörűség. Hebehurgyaság, humorérzék, empátia, megbízhatóság, stb-stb, ezek nem kisajátított férfi és női tulajdonságok. A megnyilvánulásai mindenkinél különbözőek, mert nem vagyunk egyformák.
Sok egyéb mellett, férfiak és nők vagyunk. Ez egyszerre jó, mert élvezetessé, sokszínűvé teszi az életünket, másrészt viszont rossz, mert félrevisz. Könnyű bedőlni a megannyi látszólagosságnak, és elméleteket gyártani belőle. Egy nő másképp reagál, bizonyos szituációkban, mást tart adott esetben fontosabbnak, másként éli meg ugyanazt a szituációt, stb-stb. Viszont azoknak az értékeknek, amelyeket a másikban keresünk, csak a felszíni megnyilvánulási formája a női és a férfi. Ha elképzelsz magadnak egy ideális partnert, vagy a Nagy Őt, akkor azok természetesen olyan tulajdonságok lesznek, amelyeket egy férfitól vársz el, de az a bizonyos férfi elsősorban egy ember, legbelül ugyanolyan gondolatokkal, álmokkal, kétségekkel, vágyakkal, mint te. Ezt a nagybetűs embert kell először ismerned, és ehhez képest lehet csak megérteni, hogy mire számíthatsz tőle férfiként és-vagy nőként.
Ha valaki nehéz helyzetben találja magát, mert megfelelő ismeretek hiányában kénytelen egy feladattal szembenézni, akkor nem kerül közelebb a győzelemhez, ha további misztikus árnyakkal veszi körül sajátmagát. Ezért tartom félrevezetőnek a férfiak és a nők sötétben tapogatózó kategorizálását. A női agyvelő és a férfiagyvelő modernkori legendája egy, az ismeretlentől való félelemből táplálkozó, saját kudarcainkat eltakarni hivatott magyarázat arra, hogy valamivel megindokoljuk párkapcsolati próbálkozásaink során szerzett pofonjainkat.
Ha segít, egy csalódás után, akkor gyárts és fogadj el elméleteket arról, hogy úgy általában milyenek a férfiak.
De ha nem akarod az egész életedet tönkre tenni egy vagy kettő, vagy három kudarc miatt, akkor másnap (vagy egy hét múlva, vagy egy hónap múlva: ki-ki tempója szerint) tedd félre, és nézd meg, hogy te miért ismerted félre az illetőt.
Emberismeret. Ez sem egy-egyszerű témakör. Minek bonyolítani, azt, ami önmagában is túlkomplikált?
Barnóczky Ákos
filmrendező