Aki érték

Amerre nézel, hazugság hazugság hátán.

Meglehet, te, aki olvasod e sorokat, nyílt és egyenes ember vagy. De akkor kevés barátod van, hiszen úgy beszélsz, ahogyan gondolkodol, és rendre úgy is cselekszel, ahogyan beszélsz. Tehát csak olyan munka után vagy hajlandó pénzt felvenni, amiért lelkiismeretesen megdolgoztál, és úgy is adózol, hogy annak korrektsége láttán az angyal, a benned ülő Nagyobb, akinek a szemével nézed a dolgokat, elragadtatásában a nyelvével csettintget. Nem szereti, ha csalsz.
Olyankor eltűnik.
És az a legrosszabb magány: a képmutató társadalom forgatagában elveszni. Volt már, mikor így éltem én is, de milyen sokáig! – mikor valamely csoporthoz tartozásom látszatának fenntartása fontosabbnak tetszett, mint ragaszkodni ahhoz, hogy magammal a végsőkig azonos lehessek.

Félek olyan lenni, amilyen vagyok

Az ember azt hinné, hogy az sokba kerül. Frászkarikát. A látszat megőrzése rabol ki valójában a leghatékonyabban, mert a legfontosabbat emészti fel belőlem: az önbecsülésem.
Futtomban magam elől, senkivé leszek.
De letagadom.
Alibikre épülő életünkben elhallgat bennünk a segítő hang, és aztán igencsak magunkra maradunk a látszatok hideg világában. De bármikor meg lehet törni a hamisság hatalmát, legalább magunkban. Meg kell érezni a többre hivatottnak, a Nagyobbnak az árvaságát bennünk, ott legbelül.
Odabent valaki szomorúan hallgat.
Karinthy Frigyes tudta, ki. Kit lelkem mélyében elrejtve hordok, a gyermek mostanában nyugtalan. Pedig csak neki szabad engedelmeskednünk. Más szóval, újra meg újra meg kell tanulni tisztelni magunkat. Ennyi az egész.

Aki érték, önmagát vigyázza

Azzal teremti újjá. Az embert mindenekelőtt nem önmagának a tiszteletére, vagyis becsületre tanítják az iskolában, otthon és az egyetemen a különféle törvények tiszteletével együtt – de még azokat a törvényeket sem helyesen tanítják, vagyis személyes példamutatással –, hiszen folyamatos példamutatással a Földön a látszat-létezést tanítják csak egymásnak az önmaguk elől menekülő emberek, az alibi-életet.

Óvjuk a látszatot

Úgy teszünk, mintha a leckét megtanultuk volna. Mintha tisztességes munka volna. Mintha siker volna. Mintha életre szóló eskütétel lett volna. Mintha párt volna. Mintha betegségünk véletlen balszerencse volna, felejtéseink pedig szórakozottságból fakadnának, és nem közönyből.
Úgy teszünk, mintha figyelnénk.
Egymásnak készségesen igazolást adunk élethazugságaink fenntartásához. Voltaképpen a látszat fenntartására ügyelünk reggeltől estig. Másra nincs időnk. Épp csak sikerül idejében hazaérkeznünk a nyaralásból, vagyis amit mi nyaralásnak hívunk, és máris vár a munka vagyis az, aminek a vállalásával hozzájutunk a pénzhez, ami nagyon kell, hogy a látszat tartható legyen.
Kapkodunk.
A kapkodás beismerés. Félek, hogy előbb-utóbb lelepleződöm. A kudarc előszele naponta megsuhint. De majd a kudarcot sem ismerem el, már nem szokás. Ha más nem, én sem. Minek?

Tartom a látszatot

Aki látszat-életet él, attól retteg, hogy ha egyszer kiderül, hogy csak látszatra kíváncsi riporter, vagy sikeres ember, vagy boldog anya, akkor ő végtelenül szerencsétlenebbé válik azoknál, akik tovább is zavartalanul fenn- tartják magukról a hamis látszatot. Azért is utálják a legtöbben, mikor mások sajnálják őket — öngyűlöletből. Ha ugyanis kitudódott, mert valaki máris azzal bosszant, hogy az én életem szánalmas vergődés, míg az övé persze gondtalan fáklyásmenet, lám, most  is van ideje vígasztalni mást – az elviselhetetlen! Engem aztán ne sajnáljon senki. Nem is érdemlem meg.
No de más sem!
Így dagadhat öngyűlöletünk embergyűlöletté. Holott mindannyian páratlanok vagyunk. Egyetlenek, igenis kincsek; egyedi mivoltunkban pótolhatatlanok. Nem élt belőle több, és most sem él, és mint a fán nincs egyforma két levél, a Nagy Időn át nem lesz több hozzá hasonló… énekli, édesapját siratva Kosztolányi Dezső.
Sose feledd, az ember tiszteletre méltó.
Túlzott szigorral ítélsz magad felől – és akkor persze már mindenki másról is. Lelkiismeret helyett lángol a bűntudat, szomjazik a bosszú. Ellenben, ha egyszer át mernéd gondolni, hogy az életedben mi mindent tartasz méltatlannak magadhoz, fogalmad támadna arról, hogy kit tisztelhetsz magadban.
Pontosabban: kit tisztelhetnél, ha ismernél.

Vedd észre magad

Az a pillanat lesz a második születésed. Nem futsz többé. S egy méltósággal teli, de agyonhajszolt üldözöttet pillantasz meg lelkednek tükrében. Önmagad. Akit a világ irdatlanul közönséges sláger-dallama a látszat-létezés tabukkal csábító erdejébe csalt, és ott aztán kifosztott. Elárvult, önmagától is elárult, kortalan lélek vagy. Nézed magad merőn, kíváncsian, ámultan.
Hát te itt vagy?
Hol voltál eddig? Elfelejtetted, hogy én te vagyok? Én tisztán akartam ezt az életet. És még most is úgy akarom. Követelem! És a régi nevetésedet is követelem! Meg azt, hogy ne csinálj istenből faragott képet, vagyis ne légy képmutató. Szabad vagy. Neked nem muszáj. Önmagaddal lehetsz csak azonos, ébredj fel!

Élj magadhoz méltón

Mi haszna annak, kérdezhetnéd persze. Mások, akik majd tovább hazudnak, és csalnak éjjel-nappal, hamisságaikkal pedig diadalt aratnak, megpillantva engem leplezetlen valómban, a hazugságaim nélkül, fegyvertelenül, nem fognak-e vajon megdühödni, pellengérre állítani, és elpusztítani?
Nem, valószínűleg észre sem vesznek.
A látszat megszállottjai képtelenek figyelmesen élni. Ha nem ellenük harcolsz, hanem a magad munkáját végzed, csendesen, de figyelmesen, tisztelet- tel és részvéttel még irántuk is, simán átugratnak feletted, a legkétségbeeset- tebbek pedig – akik úgy vannak, mint te, mielőtt megtaláltad volna magad – esetleg megtorpannak, hogy eltűnődjenek mert meghökkentően rokonszenvesnek találnak téged, aki semmit sem akarsz abból, ami nekik kell.
Vajon miért?
Tiszteld magad, és tisztelhetővé válsz. Akkor is, ha nem mondják. Nem akarják, mégis tudják. Aki érték, az fény.