Ahmed úgy vezet, akár az ördög. Százzal repeszt a sivatagban, homokdűnére fel, homokdűnére le, közben pedig hangosan dől a rádióból a zene. Mi előbb egyszer-kétszer egymás nyakába zuhanunk a dzsip hátuljában, aztán belejövünk a hullámvasutazásba, és halálra nevetjük magunkat. Sofőrünk időnként fülig érő szájjal hátrakacsint, hogy all right?, és válaszra sem várva tovább nyomja a gázt. Majd hirtelen rálép a fékre, és szól, hogy nézzünk a távolba. Látjuk azt a hatalmas tavat? Na, az ott az oázis. Mi persze bedőlünk neki, kiszállunk, és elindulunk a víz felé. Gyanús, hogy a tó mindig odébb megy, mígnem kiderül, hogy amit látunk, az nem más, mint délibáb. Ahmed szemlátomást jól szórakozik rajtunk.
Beduin férfikórus
Jó ötven kilométer után az autó megáll. Ez lenne a beduin falu? Akárhogy nézelődöm, semmi mást nem látok, csak néhány náddal körbefont hodályt. Igen, ennyi a falu, magyarázza arab kísérőnk. A beduinok pásztornép, a Sínai-félszigetről érkeztek valamikor ide, máig nem tudni, valójában hányan is vannak. Öntörvényűen élnek. Vándorolnak a sivatagban. A legtalpraesettebbet megválasztják vezetőnek, és ő időnként elintézi a városban, amit kell. (Mi, magyarok, persze azonnal azt kérdezzük, hogy lehet a törzsfőnököt leváltani
) Pénzt alig használnak, ami időnként összegyűlik, azon vesznek néhány műanyag papucsot. A szőnyegeiket máig az asszonyok szövik, ahogy a kenyerüket is maguk készítik. Ezt a furcsa, sótlan lepényt (a pászkához hasonlít) mi is megkóstoljuk. Két színes kendőbe csavart asszony süti őket egy vaslapon, a földön ülve. Az apróságok közben egyfolytában körülöttünk oldalognak, majd elszelelnek kecskét simogatni. Üggyel-bajjal felülünk a sivatag hajójára, a tevére az a legszörnyűbb benne, hogy három méter magas, és először a hátsó lábára áll fel , majd megszemléljük a falut madártávlatból. A törzs húsz-harminc főből állhat. A nők a kunyhókba bújva várakoznak, a férfiak egy része velünk, turistákkal foglalkozik, a többiek az állatokat legeltetik a sivatagban. Hogy mit esznek szegény párák? El se tudom képzelni. Ebben a pusztaságban az is csoda, hogy élőlény egyáltalán kibírja benne egy napnál tovább
Még megbámuljuk a vöröslő naplementét, majd az egyre erősödő szélben hazaindulunk. Búcsúztatásunkra felsorakozik a beduin férfikórus. Ezek a szikár, zord férfiak táncot lejtenek a dobok hangjára a kedvünkért. Döbbenten állok
Időutazás a Nílus mentén
Nyolc napot töltünk Egyiptomban, ezalatt négyszer látom a napfelkeltét. A Vörös-tenger parti Hurghada a főhadiszállásunk, innen indulunk éjszakánként felfedezőútra. Pihenhetnénk, búvárkodhatnánk is, a korallszigetek páratlan vízi világgal várnak bennünket, de ahhoz kevés egy hét. Nincs szívünk lemondani a több ezer éves kultúráról. Luxorig legalább öt órát utazunk. Nagy megkönnyebbülés, amikor az egyhangú sivatagot végre felváltják a Nílus-parti pálmaerdők. Csacsik húzta kordék, rengeteg szemét, a folyó hátán oszlásnak indult tehéntetem. A parton doboz formájú, kidől-bedől házak, a tetejükön pálmalevél. Még mindig sarlóval aratnak, és a puszta földön csépelnek, mint a fáraók korában. Mintha azóta nem is ment volna a világ elébb!
A Nílus bal partjára igyekszünk. Az már a túlvilág. Oda temetkeztek a fáraók. A Királyok-völgyében besétálunk I. Szeti, II. Ramszesz és Tutenkhamon sírjába. Ez utóbbi nagy szenzáció, mivel a fiatalon elhunyt fáraó múmiáját alapos vizsgálat után nemrégiben szállították vissza nyughelyére. A sír felfedezését egy Carter nevű angol régésznek köszönhetjük. A múlt század húszas éveiben éppen itt kutatott, amikor a lova lába belecsúszott egy suvadásba, és ő jó szimattal ásni kezdett. És feltárult előtte Tutenkhamon teljesen érintetlen kriptája! Az ifjú fáraó egymásba helyezhető díszes szarkofágjai, tizenkét kilós, élethű maszkja, hatalmi jelvényei, a belső szerveit őrző szekrény, rengeteg használati tárgy, valamint szobor, ez mind szépen sorba rakva várta, hogy az emberiség háromezer esztendő múltán felfedezze. A temérdek kincsnek mi már csak hűlt helyét találjuk, rég átszállították őket a Kairói Nemzeti Múzeumba.
Újabb zavarba ejtő szépség: a karnaki templom. Száztizennégy hatalmas oszlopán titokzatos feliratok, bennük az Óbirodalom egész története. Kár, hogy nem tudok hieroglifákat fejteni. Egy talapzaton a hosszú élet szimbóluma, a szkarabeusz. Körbejárom hétszer, akár a többi turista, hátha működik. Luxor temploma Karnakból kosfejű szfinxek sorfala vezetett ide sok száz méteren keresztül már kevésbé veszi igénybe a nyakcsigolyáimat, de azért még mindig óriási. Mivel ötven fokban képtelenség két óránál többet a klimatizált buszon kívül tartózkodni, hamarosan visszaindulunk a nílusi hajóra Hajnalodik. Az ablakon át látom, ahogy a szutykos helyi gyerekek ladikon közelednek felénk. Mam! kiabálnak fel, és mutogatják, hogy éhesek. Rühellem az angol gyarmatosító szerepét, és már minden rágógumimat szétosztogattam.
A Khan El-Khalili bazár
Kairó óriási. Reggel nyolc körül pillantom meg, amikor az egész város munkába siet. Már akinek van, mert Egyiptomban rengeteg a munkanélküli. Kilencre járnak dolgozni, de a zsúfolt közlekedés miatt rendszerint elkésnek. Sebaj, a munka megvár! Az arabok legalábbis így tartják. Közel húszmillióan élnek itt. Ki Mercedesen, ki szamaras kordén, ki csak úgy gyalogosan, a fején kosarat cipelve rója az útját. Rengeteg a rendőr, nagy a fejetlenség. Az ókori hangulatnak itt már nyoma sincs. A híres Khan El-Khalili bazár inkább a középkor illatát árasztja. Kebab, erős fűszerek, gyógyfüvek, teák. Van itt minden, a szűk, homályos sikátorokban még anakondabőrt is kínálnak, pedig tilos rá vadászni. Az árusok az üzletek előtt lebzselnek, és mézes hangon csalogatják be magukhoz a vevőt. Mohamed kendőket árul. Finom pashminákat, szivárványszínű selymeket. Kérés nélkül a fejemre köt egyet, és hízelkedik, mennyire hasonlítok az ő asszonyaikhoz. A nevemnek is megörül: Leila. Híres arab név, bólogat, a szemében tisztelet. Hamar levesz a lábamról. Vásárolok tőle két puha vállkendőt, meg egy kézi festésű üvegcsét, ő pedig ráadásnak ad hozzá jázminillatú olajat Még sokáig beszélgetünk, pedig nem sokat értünk egymás nyelvéből. De ez valahogy egyikünket sem zavarja. Az egyiptomiak tele vannak szívből jövő kedvességgel és empátiával. Nem szeretik, ha egy arc zárva marad előttük. Ilyenkor rád szólnak: Smile!, Mosolyogj! Mintha csak arra biztatnának: Európai! Tanulj meg örülni az életnek. Úgyis olyan rövid!
| Még több az e heti Nők Lapjából: Varnus Xavér, aki mindenkit ismer » Angyalka olykor bemos » Ki a te szexgurud? » Nekünk írták, Darvas Ivánról írták » Fantasztikus regény a falusi papnőtől » Pirulák, receptek, remények » Tinik a városon kívül » És színre lép az ellenállhatatlan újkrumpli » Egyiptomban mosolyogni kell » |