De a televíziómegvonás csak egy azon millió ok közül, amelyek miatt bárhol, bármikor kitörhet belőle a hiszti. Lola most húsz hónapos, és igen, immár nem vészesen közeledünk a rettegett dackorszak felé, hanem benne vagyunk a kellős közepében. Nyakig, kérem szépen. Nem a piros virágos kispohárba töltötted a narancslevemet? Oááááááá! Foglalt a jobb oldali kishinta a játszótéren? Bruháááááá! Be kell ülni a fürdőkádba? Neeeeehhhheeeeeem! Vagy éppen, nem nézhetem a Minimaxot? Gruáááááááh! Az egyik múlt heti délelőtt nagy része azzal telt, hogy Loláról megpróbáltam leimádkozni a pizsamát. Ugyanis mozdulni sem akart a nagyágyról, ahol remekül szórakoztatta magát a katicás labdájával. Mivel sajnos, aznap nem értem rá kivárni, amíg megunja a mókát, kérlelni kezdtem, egyre erélyesebben. Mire belőle, mint egy nyári vihar, hirtelen és óriási elánnal, kitört a Hiszti.
Kőkemény tesztek sorozata az életünk mostanában, és bevallom, néha az utolsó csepp türelmem is elfogy. Nem véletlen, hogy angolul a dackorszakot nemes egyszerűséggel Terrible Twos-nak, vagyis Borzasztó Kétéves-nek hívják. Talán egyik gyerekkorszaknak sincs akkora irodalma, mint a Borzasztó Kétévesnek. Bizony, amikor a születés utáni pillanatban mellkasunkra teszik pihegő, gombszemű kis csomagunkat, meg sem fordul a fejünkben, hogy alig két év múlva halláskárosodást okoz majd csemeténk ok nélküli, állandó hisztis ordítása. Persze, persze, tudom én, hogy a hiszti egyáltalán nem ok nélküli. Tudom, hogy sokszor elemi szükségleteket jelez így a beszélni még nem tudó totyogó. Hogy most teszteli tűréshatárunkat, feszegeti a saját korlátait, és hogy egyéb képességek hiányában így, és csak így tudja kifejezni, ha valami nem tetszik neki. Csak az a baj, hogy ebből, mármint abból, ami nem tetszik, mostanában elég sok van. Merthogy totyogóéknak mindig több szabadság kell, mint ami adatik. Mindent egyedül akarunk, érted, Mama, AKARUNK megcsinálni. Itt és most, és azonnal. Az élet alig kétévesen egyébként is meglehetősen kilátástalan, mert hiába mondja az ember a magáét, szülei úgy csinálnak, mintha nem értenék. Egyszóval azt ne merd írni, Anyám, hogy holmi ok nélküli hisztiről van itt szó. Nem is írom. Sőt, néha, egy-egy hisztis nap után belegondolok, hogy milyen nehéz lehet egy olyan kisembernek, aki kevesebb mint hétszázharminc napot élt ezen a világon. És aki szinte csak olyanokkal van körülvéve, akik már nemhogy napokban nem tudják megmondani, mennyi idősek, de a hónapok összeszámolása is időigényes feladat lenne.
Imádom a lányomat. Ezt azok, akik egynél több Lola-cikket elolvastak, tudják.
Mégis, a fönt említett hisztis napok után néha kártyavárként omlok a karosszékbe, és arra gondolok, az este nyolc, vagyis a Lola elalvása utáni időszak, a nap legjobb része. Az egyik ilyen nap végén, amikor már szinte teljesen hatalmába kerített az elkeseredettség, megtaláltam azt a mondatot, amely megnyugtatott. Hol máshol, az interneten, ezt írta valaki: A gyerekedben már a fogantatása óta benne van, amit most tapasztalsz. Ahogy egy pici makkban ott van az egész tölgyfa. Szóval, ne aggódj, nem azért ilyen, mert Te valamit rosszul csinálsz. És ami még fontosabb, nem tart örökké!
| Még több az e heti Nők Lapjából: Oroszlán Szonja: Arra vágyom, hogy meglepjenek! » Igyunk az egészségünkre! » Sztárok a Balaton bűvöletében » Borzasztó Kétéves » Kalandpark és Csodabogyó-barlang » Grillezzünk! » A Nagy Ásványvízteszt » Az élet bölcsője a víz » Gyerekek a vízben » |