Ennyit kell észrevennünk, hiszen a hír műfaja, az objektivitás, azaz a munkájuk ezt követeli meg. A játékos kacsintásokat, cinkos mosolyokat, összecsengő gondolatokat nem rögzíti a kamera. Máté Krisztinával és Bárdos Andrással Szilágyi János beszélget.
Szilágyi János: Hogyan jöttetek össze?
Máté Krisztina: Mi már kollégaként ismertük egymást
az MTV Objektív című műsorából, de több közünk nem volt egymáshoz. Azt viszont tudtam,hogy, akárcsak nekem, Andrásnak is gyakran fáj a feje. Ezért egy alkalommal, amikor éppen nem volt nálam gyógyszer, megkérdeztemtőle, tudna-e adni egy pirulát. Ám hiába forgatta ki a zsebeit, nem talált egy szem bogyót sem, viszont elküldött érte egy taxit. Ez a gesztus levett a lábamról. Így kezdődött.
Miután elmúlt a fejfájásod, mi történt? Együtt járás, házasság?
Bárdos András: Ez ennél némileg bonyolultabb volt, de ebbe most nem fogunk beavatni téged, mert ezzel utólag is fájdalmat okoznánk bizonyos embereknek. Elégedj meg annyival, hogy a megszokott forgatókönyvtől eltért a mi házasságig eljutó, évekig tartó történetünk. De végül csak eljött az a bizonyos pillanat.
Ki kérte meg a másik kezét?
Krisztina: Én nem akartam férjhez menni, de András azt mondogatta akkoriban, ha hozzámegyek, akkor az ehhez hasonló kérdésekre mindenkinek azt fogja válaszolni, hogy az egészet én erőszakoltam ki.
Én mindenesetre úgy emlékszem, hogy az esküvőtökön ott állt a megilletődött fiatal pár, fogták egymás kezét… A furcsa csak az volt, hogy mindez egy vidéki kastélyban történt, sok-sok meghívott előtt. Belőletek valahogy nem néztem ki, hogy ekkora felhajtást csaptok az esküvőtök ürügyén.
Krisztina: Ennek az egyik barátnőm az oka, aki, ha meg kell szerveznie, hogy holnap reggel a Nap nyugaton keljen fel, hát elintézi. Neki szóltam, de közelebb járok az igazsághoz, ha úgy fogalmazok, neki panaszkodtam, hogy az esküvővel kapcsolatos milliónyi teendőbe bele fogok pusztulni, annál is inkább, mert akkoriban egy bizonyos televíziós műsor körüli feladatok már-már az utolsó csepp energiámat is felemésztették. Ő persze azonnal elemében érezte magát, és boldogan vállalta, hogy minden terhet levesz a vállamról, megtervezi,
megszervezi az egészet, bízzam csak rá. Igaz, néha-néha kikérte a véleményünket, de ez inkább csak formaság volt, mi ugyanis mindenbe beleegyeztünk, sodródtunk az eseményekkel.
András: Nekünk csupán az volt a célunk, hogy mindenki érezze jól magát. Remélem, ezt sikerült is elérnünk anélkül, hogy valami felvágós helyzetet teremtettünk volna francia pezsgővel meg homárral.
A ti régi barátaitok új barátok lettek? Azok az emberek, akikkel azelőtt külön-külön tartottátok a kapcsolatot, ma már egy közös csapatot alkotnak, vagy mindkettőtöknek maradt a saját tulajdonában egy-két személy? Hagytatok magatoknak menekülési utakat?
András: Krisztának maradt külön bejáratú barátja, nekem nem.
Krisztina: Ne hülyéskedj már
András: Mint láthatod, bizonyos kérdésekben nem értünk egyet, mégis azt mondom, akiket én hoztam ebbe a házasságba, azok közös barátaink lettek, neki pedig maradtak olyanok, akiket ugyan szeretek, de nem vagy csak ritkán járok velük össze.
Krisztina: Hogy jobban értsd A barátaink ugyan közösek lettek, de ha elválnánk, azonnal kiderülne, hogy ki kivel van igazán bizalmas viszonyban.
Gyakran jártok társaságba?
András: Nem járunk társaságba.
Krisztina: Elsősorban olyanokba nem, ahol sokan vannak, nagy a felhajtás, mindenki ismer mindenkit, de tulajdonképpen semmi nem történik. Az ilyen helyeken az ember úgy érzi magát, mintha csupán egy fénykép lenne egy hatalmas mosolyalbumban. Tehát az úgynevezett nagy bulik részünkről kihagyva.
Ezzel szemben otthon pezseg az élet…
András: Tévedsz. Indulj ki abból, hogy nekünk hetente hat esténk foglalt. Azon az egy napon pedig az én első házasságomból való, nagy gyerekeimmel, illetve a közös kicsinkkel, Ádámmal vagyunk együtt. Így aztán a legjobb barátaink is csupán hosszú hónapok elteltével tudnak sorra kerülni.
Krisztina: Persze ne gondold, hogy mi afféle begubózott család vagyunk, akikre ritkán nyitja rá az ajtót bárki is. Mert annak ellenére, hogy tényleg feszes az időbeosztásunk, vannak olyanok, akiknek a társaságára igenis igényt tartunk, ezért valahogy mindig kiügyeskedjük, hogy láthassuk egymást.
Azért viszont egy lépést se kell tennetek, hogy együtt legyetek. Szerintem éppen az a baj, hogy örökösen egymásba botlotok, hisz a magánéletetek és a munkátok is összeköt benneteket, így ti éjjel-nappal együtt vagytok.
András: Másodszor lőttél mellé.
Miért? Most délután fél négy van, ez a beszélgetés a te hivatali szobádban folyik, nemsokára pedig együtt konferáljátok a TV2 híradóját, a Tényeket. Utána beültök az autóba és hazamentek.
Reggel pedig együtt ébredtek.
Krisztina: Nem tűnt fel neked, hogy téged csak András fogadott, és kettesben vártatok rám, mert késtem? És tudod, ennek mi volt az oka?
Nem, de bizonyára mondasz majd valami hitelesnek tűnő magyarázatot.
András: Nem kell magyarázkodnia, én pontosan tudom, hol volt. Tanított az egyetemen.
Krisztina: Ráadásul az utolsó órámat le is kellett mondanom, különben tényleg nem érek ide.
Létezik, hogy te a Tényekben szereplő hírekkel csak akkor találkozol, amikor én, a néző?
Krisztina: Még csak az kéne! Adás előtt természetesen mindennel tisztában vagyok, de ez nem jelenti azt, hogy részt is veszek a szerkesztésben. Ahhoz semmi közöm.
Ez mindig így volt?
András: Nem, csak amióta a fiunk megszületett. Azt rögtön tisztáztuk, hogy Krisztina nem marad otthon három évig, hanem amint lehet, munkába áll, de annak különösen az elején csak a látványos részében vesz részt, vagyis esténként megjelenik a képernyőn, persze miután átfutotta, kijavítgatta az elmondandó szövegét, majd rohan haza szoptatni.
Krisztina: Most, hogy azért már elmúlt egy kis idő, igyekszem jobban részt venni a műsor előkészítésében, de már nem megy úgy, mint régen.
Folytatás a Nők Lapja Évszakok nyári számában!