Kedves Soma!
Nem kezdem leírni, hogy mennyire jó a rovatod és mennyi embernek segítesz, mert ezt már megtették rengetegen előttem, így belevágok a közepébe, miért is írok. 26 éves vagyok, két éve élek teljes harmóniában a párommal. Igazán szerencsésnek mondhatjuk magunkat: mindketten vezető pozícióban dolgozunk, csinosak és a barátok szerint jó fejek vagyunk. Olyan igazi nyerő páros.
A kapcsolatunk nagyon jól működik, a legjobb barátom a társam. Csapat vagyunk, egy irányba megyünk, egymás kezét fogva, és nem egymással harcolva. Tavasszal megkérte a kezem a párom, gyönyörű gyémántgyűrű, határtalan boldogság. Kitűztük az esküvő időpontját, jövő nyáron egybekelünk.
Ebben az idillben mi a probléma, miért írtam? Mert bepánikoltam
A mostani életem egy álom, álompasi mellett, akiről álmodtam: jóképű, vagány, határozott, jómódú. Voltak eddig is kapcsolataim, de valami mindig hiányzott
Most úgy érzem, hazaértem
Sajnos gyerekkoromban az élet nem volt felhőtlen: vidéken egy alkoholista nevelőapa és egy csodálatos anya mellett nőttem fel. A nevelőapámat sosem éreztem közel magamhoz. Kamaszkoromban agyvérzést kapott, azóta igaz, nem iszik, de értelmi fogyatékosként az agyunkra megy. Az ital elvette tőlünk, én már csak az alkohol miatti egyre mélyebb csúszására emlékszem. Vagyis nem emlékszem, mert hosszú pszichológiai analízist követően (melyre azért volt szükség, hogy megbocsássak egy alkoholista, érzéketlen apának) kiderült, hogy az agyam egész egyszerűen nem akar rá emlékezni, így nem emlékszem semmire a gyerekkoromból. Sajnos néha a legváratlanabb helyzetekben ha meglátok egy alkoholista középkorú férfit sírógörcs jön rám. Ez elég fura helyzeteket teremt Néha minden ok nélkül egész egyszerűen sírógörcsöt kapok az utcán sétálgatás közben egy pillantás miatt, miközben vicces sztorit mesélek a trendi barátnőimnek Gondolhatod, milyen kellemetlen
Huuh, visszaolvasva a levelem elég összevisszára sikerült, remélem, azért ki tudod szűrni, hogy miért is ragadtam klaviatúrát. És most olvasom, hogy az édesapámról nem írtam. (Kétéves koromban elhagyta anyumat, egy városban laktunk, míg Budapestre nem költöztem, de az utcán nem ismer meg. Igaz, én sem keresem a társaságát.)
Előre is köszönöm válaszod, további jó munkát kívánok!
Királylány
Szerintem nem reagálod túl a dolgot, csupán beindult benned a természetes családi pszichodinamika. Egyre jobban, ahogy belemegyek a Hellinger-terápia lényegébe, látom, hogy mennyire igaza van abban, hogy csak bizonyos részben vagyunk individuálisak. Másrészről pedig akarva-akaratlanul össze vagyunk kötve a családdal, és sokszor az ő sorsukat visszük tovább, és éljük a sajátunk helyett. Vagyis azok a hozott családi működési minták irányítanak, amiben fölnőttünk. Amikor arról beszélnek, hogy a szülő nevel, sokan azt hiszik, ez azt jelenti, amit úgymond direkt tanítanak meg a szülők a gyereknek (kinek hogy köszönj, hogyan fogd az evőeszközöket, hánykor gyere haza, és mit illik egy fiúnak és lánynak stb.), holott valójában a legnagyobb tanítás a megélt és látott, tapasztalt szülői működési mintában van. Ezzel tanítunk a legtöbbet. És alapvetően ismét azt kell, hogy mondjam, akarva-akaratlanul ezeket a mintákat követjük, írjuk újra.
Úgyhogy nem csodálom, hogy a jelenlegi, totálisan pozitív helyzet mellett mégis szorongás van benned afelől, hogy vajon minden jelenlegi adottság és visszajelzés ellenére boldog párkapcsolatod lesz-e? Én nagyszerű, tudatosságra valló érzésnek tartom, hogy a múltadat tekintve te ezen aggódsz, és ezért tenni szeretnél. Bár egyrészről igaz, hogy a félelem vonzza a félelem tárgyát, másrészről viszont fontosnak tartom, hogy tudatosan is óvjuk azt, ami számunkra fontos, kedves, értékes.
Ez mit jelent? Először is kívülről meg kell, hogy lásd, hogy a szüleid (beleértve a nevelőapádat is) a saját múltjukból fakadóan miért éltek, gondolkodtak, éreztek, cselekedtek úgy, ahogy. Mert megvolt nekik is az okuk, hogy arra voltak képesek, amire. Alapvetően én az emberi jóságban hiszek hiszen Isten a saját képmására teremtett minket , és nincsenek direkt rossz, vagyis szeretetlen, irigy, kapzsi, rosszindulatú, hazug stb. emberek, hanem lelkileg sérült emberek vannak, akik a múltbeli sérüléseik, látott, illetve hozott családi mintáik miatt azt teszik, amire képesek. És persze valahol ettől ők is szenvednek, ez nekik sem jó.
Édesanyád ki tudja, milyen hozott minta, családdinamikai program miatt választotta ezt a mártírsorsot, de nyilván, ha ezt ő képes lett volna kívülről meglátni mint ahogy nem volt az , akkor nem ezt az önbüntető (és ezzel bizonyos szempontból a környezetét is büntető) sorsot választotta volna. De valamiért erre volt képes. Mindenesetre ezt nem lehet csak a környezetre rátestálni, mintegy hárítani, ehhez ő is kellett. Nyilván, ha több erő és tudatosság lett volna benne, akkor választhatott volna egy boldogabb életet is. Én biztosan tudom, hogy sosem választanék egy olyan sorsot, ahol nincs, aki moziba vigyen, aki átöleljen, vagy aki mellett egyáltalán csendben egymás kezét fogva boldogan, békességben éljek. Ehhez ő is kellett.
A belső mozi, ahogyan a szüleidet látod, többször fog még változni. A csodálatos anya képe, aki negyven körül kiégett és keserű, még át fog értékelődni benned. Jelenleg még nem látsz tisztán. Mindenesetre én úgy gondolom, hogy amíg nem jutunk el arra a pontra, hogy megértsük, elfogadjuk és szeressük a szüleinket, addig nem hiszem, hogy képesek leszünk harmonikus párkapcsolatra. Ezen kell most dolgoznod! Mert akkor lesz rá esélyed, hogy az ő életük helyett a sajátodat éld! Biztos, hogy meg fogod tudni csinálni! Kívánok neked boldog házaséletet, és azt, hogy minden nehéz vagy konfliktusokat hozó helyzetben tudd, érezd, hogy van választásod!
Soma Mamagésa
Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu
| Ha inkább személyesen beszélnéd meg problémáidat Somával (és vállalod, hogy a beszélgetésről készült anyag amelyben személyed természetesen titokban marad bekerül a Nők Lapja magazinba), akkor erre a címre írj: somaval@nlcafe.hu Bővebb információért kattints ide! » |