Évike Tündérvölgyben

Koronczay Lilla | 2007. Július 18.
„A bonyhádi tehénnek és a bonyhádi lánynak nincs párja” – ezt már az egész ország tudja, hiszen Barabás Évi, a Fókusz közkedvelt mûsorvezetõje egyszer sem mulasztja el, hogy idézze Móricz Zsigmond sorait. És õt ismerve ezt készségesen el is hisszük!

De most már igazán kíváncsiak vagyunk rá, milyen kincseket rejt még a Völgység fővárosa, ha a szülöttei ennyi szeretettel emlékeznek meg róla. Elkísértük hát Évit haza…

Sajnos, az időjárás nem egyeztetett velünk. Lóg az eső lába, mi mégis nekivágunk a hatos útnak. Szerencsére Évinek olyan szikrázó a mosolya, hogy attól még a nap is kisüt. Ide nézzek, aztán oda – mutogat ki a kocsi ablakán –, mennyi gyönyörűség! Látom a szalmakazlakat? És az őzeket a búzatáblában? Mintha a felhőkig szökellnének! Aztán a jókedvét mintha a szél fújná el, hirtelen elszomorodik.





– Mi baj?

– Eszembe jutott anyu. A halála előtt néhány nappal a kórházi ablak alatt megjelent egy őz… Tökéletes pillanat volt… Mintha őt hívta volna magához a természet.

– Nehéz lehet most visszajönnöd Bonyhádra, hiszen még csak néhány hét telt el.

– Igen, nem vár sütemény. Anyu nagyon finomakat tudott sütni. A palacsintát egyszerre négy serpenyőben, hogy az udvar összes gyerekének jusson. Túrósat, diós-lekvárosat… Egy közös udvarban sok család, rengeteg gyerek, gondolhatod. Suli után megkezdődött az élet. A garázsban színházasdit játszottunk. Én voltam a mesemondó, a húgom meg a többiek a szereplők. Amikor úgy gondoltuk, kész a darab, bemutattuk a szülőknek. Az egyik szomszéd pilótakekszet hozott, a másik zserbót, a harmadik gyümölcsöt… De jó volt!

Az udvar. Olyan, ahogy Évi leírta. Alacsony kis házak egybeépítve, mindegyik előtt veranda. Évi édesapja türelmetlenül vár ránk, egy gyufaszálat rágcsál. „Üljünk le a konyhában”, mondja. Kicsit zavarban van, nincs olyan rend, mint amikor a felesége még élt. „Erről nem beszéltünk soha, szűri a foga közül, mi lesz, ha valamelyikünk elmegy…” Évi pillanatok alatt rendbe szedi a lakást, aztán indulhatunk a városba. A papát is elvisszük magunkkal.

– Erős Jani éttermébe megyünk – vezényel Évi. – Ők is itt laktak az udvarban, lehettek vagy heten-nyolcan testvérek. Jani meg az öccse jól bokszoltak, apu csak úgy hívta őket: „bajnokok”. Volt egy húguk, Piri. Nagyon rossz olvasó volt, én meg rossz evő. Anyu mindig áthívta, és amíg a diafilmeket néztük, én is elmajszoltam egy-két lekváros kenyeret. A „Torkos mackó pórul jár” volt a kedvencünk. A másik szomszédban lakott Klári. Idősebb volt nálam, ő ismertetett meg a Delfin-könyvekkel.

– Könyvtárba nem jártál?

– Dehogynem! Az állatos regények voltak a kedvenceim. A „Vadon szava”, a „Fekete fülű fehér Bim”, a „Vuk”… Moha néninél, a magyartanárnőmnél kisötöst lehetett szerezni, ha valaki elmesélte az osztálynak egy olvasmányélményét. Úgy kellett előadni, hogy kedvet ébresszen, és tilos volt elárulni a végét. Nekem ez nagyon ment.

Közben odaérünk az iskolához. Pontosabban a hátuljához. Itt a tornapálya, ott a salakos, ahol futottak, mutogatja Évi, itt meg a rés, amin minden reggel bemászott.







A diáknapok legendás helyszíne
– Folyton elkéstem, pedig öt percre laktunk. De fél nyolc után tíz perccel általában bemondtak valami érdekes hírt a rádióban, amit nekem feltétlenül hallanom kellett. Hiába, ha eleven a gyerek!

– Nem volt Évivel semmi baj – mentegeti az édesapja. – Csak nem akart hegymászó lenni. Emlékszem, egyszer a hidasi őserdőben kirándultunk, én a nyakamban cipeltem, és alig bírtam felmászni vele a hegyre. Már nagyon fújtattam, meg rajta is mászkáltak a hangyák, amikor rákezdte, hogy „nem akarok hegymászó lennííí!”.

– Máskülönben ügyesen sportoltam – replikázik Évi. – Nyolcéves koromtól fogva úsztam. Sajnos, nem tudom megmutatni a strandot, mert azóta betemették, pedig ott telt a gyerekkorom. Imádtuk. Maki, az unokatestvérem vajas kifliket hozott, nekem meg apu szalámis szendvicseket csomagolt. Azonnal kicseréltük. Zsíros deszkát is lehetett kapni, egy forintért. Makit senki sem tudta megverni kártyában, így hamar összegyűlt a pénzünk. Csak az fájt, hogy fél hatkor kizavartak bennünket a medencéből. Szaladtam haza felháborodva, hogy miért, amikor a nagyobbak még csak akkor mentek be. Apu kézen fogott, hogy majd ő beszél az úszómesterrel, és visszakísért a strandra. „János, ez a lányom. Miért ordibálsz vele?” „Ez az öcsi?!” – nézett nagyot az úszómester. Akkor már levágták a copfomat. „Állandóan benn van a vízben, mi meg kezdenénk az úszóedzést.” „Ő nem járhatna edzésre?” – próbálkozott apu. „Éppenséggel járhatna, de tud úszni egy hosszat?” Tudtam. Mi több, nyár végén már versenyeket nyertem a korosztályomban…

– Ez itt a Kedves Cukrászda. Vasárnap, verseny után mindig kaptunk ingyen süteményt. Ma is a számban érzem a linzerkarika vaníliás ízét.

Már látszik a vendéglő, ahova tartunk. A teraszon négy idős úr élvezettel kártyázik.

– Az ott Feri bácsi – súgja Évi –, aki gyönyörű Bonyhád-akvarelleket fest. A másik a tornatanár, a többiek pedig… ha jól sejtem, ők is nyugdíjas pedagógusok. Ha már itt vagyunk, meg kell kóstolnunk a helyi halászlevet. Vékony, hasáb alakú tésztával eszik, jó csípős. Ami nem fogy el, azt meg szokták szórni mákkal meg porcukorral.

A halászlé isteni, de a mákos tészta elmarad. Csak jégkrémre van kilátás, de az legalább sportszelet formájú. Múltat idézni jöttünk – éljen a nosztalgia!

A teljes cikket a Nők Lapja 29-es, július 18-án megjelenő számában olvashatjátok!





Még több az e heti Nők Lapjából:





• Nőnek lenni jó (?) »
• Drew Barrymore, az elveszett magyar kislány »
• Akit a strucc megrúgott » 
• A sámán konyhája »
• Top 5 – a legrosszabb első munkahelyek »
• Felfordult világ „Sárközyfalván” »
• 39 puszi és 7 ölelés »
• Gyümölcsízű édességek » 
Exit mobile version