Bízom benne, hogy a legtöbb olvasónak ismeretlen a helyzet és sosem volt, sosem lesz része hasonlóban sem. Sajnos, mégis azt hiszem, akadnak jócskán, akik az áldozat lelki fázisait olvasva magukra és egy velük megtörtént esetre gondolnak majd. Minden nehéz helyzetben segítség lehet, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül, hogy a legtöbben hasonlóan reagálnak. Ezennel megalapítom az Anonim Autólopást és/vagy Betörést Elszenvedettek Csoportját!
Kiborulás
Az ember úgy érzi, megbénult. Tehetetlen, kiszolgáltatott, sír, dühöng, káromkodik. Ha lehet, utóbbit ne a gyerek előtt, mert a három és fél éves visszakérdez egy óra múlva: Mama, jó lesz neked, ha megölöm azt a rossz embert, aki ellopta a kocsinkat? Nem, kisfiam, Papa sem gondolta komolyan! Nem, dehogy nem. Ilyenkor normális viselkedés az, ami máskor szélsőséges: van, aki őrjöngve rohangászik, van, aki haját tépi. Amikor kicsit csillapodnánk, észrevesszük, hogy elvitték a kedvenc táskánkat is. Elsiratjuk. Egy óra múlva kapcsolunk: az autóban voltak a gyerekülések, ami szintén nem két fillér. Ember az ilyen?! Nem véletlen, hogy amikor trauma ér minket, lassan, fokozatosan fogjuk föl, mi történt velünk. Ha a veszteség olyan mértékű, hogy sokkolja az embert, agyunk igyekszik apránként adagolni a részleteket. Még jó, hogy az ember így van kitalálva!
Kontroll és düh
Már nem sírunk, a mérhetetlen düh viszont marad. Intézzük a hivatalos ügyeket, önkéntelenül hibást keresünk: be volt-e zárva az ajtó, miért nem ültünk a kocsiban egész nap? Fölhívjuk ismerőseinket, támaszként szívjuk magunkba a közhelyeket: nem a pénz számít, még jó, hogy nem történt nagyobb baj. Normális, ha rövid időkre visszaesünk a kiborulás fázisába, ezt előidézhetik tárgyak, szavak, emlékek. Különbözőek vagyunk, van, akinél egy-egy fázis kimarad, vagy fölcserélődik. Van, aki elfojtja érzéseit, mintha mi sem történt volna, csinálja tovább, amit elkezdett, mintha észre sem venné, hogy áldozattá vált. Ő sem szenved kevésbé, csak máshogy működik.
Belenyugvás
Kezdünk hozzászokni a gondolathoz, hogy ami történt, megváltoztathatatlan. Megoldásokat keresünk, például, hogyan menjünk nyaralni három, négy éven aluli gyerekkel jármű nélkül (sehogy). Fölajánlások érkeznek, egyből három kocsink lesz: egy jó baráttól, egy szomszédtól és egy testvértől is kapunk kölcsön, a menzán Marika néni aznap többet szed a levesből, mindegyik egy pici kapaszkodó a gödörből. Ha volt reményünk ideig-óráig, beleér a kezünk a bilibe: mindent eladtak már, az autónk biztosan darabokban. Ez a tudat már csak némán nyom belülről. Nehéz az első alkalom, ami erősen emlékeztet a bűncselekmény körülményeire vagy az ellopott tárgyra. A betörés utáni éjszakák félelemmel telik. A kölcsön kocsiban sírógörcsöt kapunk. Lassan, idővel kioltódik, hogy ilyen helyzetekben újra éljük a traumát, de gyomrunkba döfhet az emlék bármikor, elég egy árnyék hozzá. Szakértők szokták a betörést a nemi erőszakhoz hasonlítani, hiszen az ember intim szférájába hatolnak mindkét esetben. Van, amit az idő sem gyógyít be. Egy szülő legintimebb szférája a gyereke: egy életen át megmarad a szörnyű érzés, hogy a fiaimtól két lépésre egy vadidegen ember járt az éjszaka közepén. Huszonkét év távlatából is világosan emlékszem anyukám remegő hangjára, ahogy meséli, hogyan loptak ki táskájából ötszáz forintot a 4-6-os villamoson. A lelki sérülések hatnak a testünkre is: a már régen szobatiszta gyerekem a kocsilopás óta újra bepisil.
Hála
A gyerekek és a humor: ez a kettő biztosan segít. Van ember, akit nem hoz ki a letargiából, hogy a kihallgató rendőr telefonjának a Twin Peaks zenéje a csengőhangja? Az önvédő mechanizmus működik, a közhelyek hatnak, hálát adunk az égnek, hogy gyermekeink és családunk többi tagja egészséges. Eddig kiborított a gondolat, hogy öt évig fogjuk fizetni a nem létező kocsink részleteit, de rájövünk, a pénz nem számít. Dolgoztunk, güriztünk éveket, ami percek alatt lett semmivé, hogy száradna le a… Jaj, bocsánat, elkalandoztam, én már túl vagyok a kiborulás fázisán: a pénz nem számít! Igazán sokat nagymamánk bölcsessége segít: minden valamiért történik, utólag érteni fogod. Ebben a fázisban már szentül hisszük, hogy ha nem lopják el a kocsinkat, másnap frontálisan ütköztünk volna egy kamionnal. Mekkora mázlink van! Sőt eljutunk odáig is, hogy naponta többször hálát adunk az égnek, hogy kiraboltak minket, miután lepereg előttünk egy film: a gyerekeinket rabolják el, a végén azt kérjük, bárcsak mindent vittek volna a lakásunkból úgy, hogy mi föl sem ébredünk. És még ehhez a cikkhez az ihletet is a tolvajnak köszönhetem!
Dr. Szamosi Éva pszichoterapeuta:
Dr. Szamosi Éva pszichoterapeuta
Gyászmunkát nem csak akkor kell végeznünk, ha meghal valakink. Bár kisebb a trauma, de egy betörés, egy lopás földolgozása hasonlóan működik. A kifosztottság legtöbbször a megbecstelenítés érzésével párosul, nemcsak egy bugyi lehet az intim szféra része, hanem akár egy fénykép, egy levél is. A sírás és a dühöngés az egyik kulcsa, hogy ne maradjon bennünk évekre szorongás. Az indulatok kiélése után próbáljunk úrrá lenni a tehetetlenségen, keressünk valami tevékenységet, ami előrelendíti a helyzetet. Az az egészséges, ha a betörés után pár nappal már azon gondolkozik a kárt szenvedett, hogy milyen riasztórendszert szereltet föl, vagy ha ellopták a kocsiját, hogyan vehet majd másikat. Ha csak azt hajtogatja hetekig, hogy nem kell másik autó, mert úgyis elviszik azt is, akkor hosszúra nyúlhat a lelki sérülés gyógyulása. Volt páciensem, aki, miután ellopták az új kocsiját, amiben kétszer ült, nem tudott továbblépni és fél évig járt hozzám kezelésre. A gyerek is áldozat, aki velünk élte át a traumát, bábozzunk neki, játsszuk el, hogy a maci is megijed, engedjük neki, hogy a tettest elkapja, hadd élje ki magából ő is a szorongásait, félelmeit.
Ördög Virág, a rutinos áldozat:
Három év alatt négyszer törtek be hozzánk. Minden alkalommal a kislányommal értünk haza, nem eshettem kétségbe, mert őt meg kellett vacsoráztatni, le kellett fektetni. Amikor a rendőrök elmentek, és miután rendet raktunk, akkor jött ki rajtam a mérhetetlen fáradtság. Tíz év munkájának gyümölcsét vitték el, amit azóta sem tudtunk pótolni, de ami igazán kiborított, hogy belemásztak a személyes dolgaimba, a fehérneműimet, a papírjaimat vette a kezébe egy idegen akiről el tudom képzelni, milyen ember. Legalább otthagyhatták volna a videokamerából a kazettát, amin pótolhatatlan felvételek voltak a kislányomról! De bármilyen hihetetlen, az ember hozzászokik ehhez is. Rácsokat szereltettünk fel utolsó filléreinkből, és kiragasztottam egy papírt az ablakra: Kedves Betörő, innen már mindent elvittek.
| Még több az e heti Nők Lapjából: Szépségsebészet a piacon » 7 érv a kapor mellett » Csisztu Zsuzsa és a kis Kókuszfejű » Senora, jövőre is lesz Carnaval! » “Aggódósanyuka” jelenti » Kóstoló a teaházak utcájából » Hála lopásért, betörésért » Hétköznapok a vizeken » |