Elmenjünk az érettségi találkozónkra?

V. Kulcsár Ildikó, Balázs Melinda, Kováts Annamária, Lakatos Etta, Orisek Andrea | 2007. Augusztus 08.
Minden érettségi tabló alatt felirat díszeleg: találkozunk ekkor-akkor. Aztán az osztálytársak vagy összejönnek öt-tíz-negyven év múlva, vagy nem… Vajon mitõl függ, hogy egy közösség életben marad-e? Vajon miért jó (fontos, hasznos) szembesülni azokkal, akikkel együtt szenvedtünk-vihogtunk kamaszkorunkban? És jó-e látni sok-sok év múlva, hogy egyikünknek sem kegyelmez Idõuraság?

– Nem véletlen, hogy majd’ mindenkinek fontosak az érettségi találkozók, hiszen a tizenéveinket meghatározó középiskolás csapat egy életen át befolyásolja a világról (önmagunkról) alkotott képünket – mondja Lovas Zsuzsa pszichológus. – Persze azt is bocsássuk előre most, az elején, hogy a közös múlt, a közös titkok és nagy röhögések ellenére sem lesz minden találkozó sikeres! A kapcsolatok már nem élők – a közösségnek általában csak múltja van, jelene alig –, és a különböző életszakaszokban mást tartunk fontosnak (csúnyábban fogalmazva: másféle szerepeket játszunk…).

5 ÉVES

A művészosztály bizakodik


Ha valakit egyszer megfertőzött a művészet, az nehezen tud a bűvköréből kikerülni. Különösen, ha legmeghatározóbb éveit egy olyan osztályban töltötte, mint a Városmajori Gimnázium ének-zene és rajz tagozata. Az egyik osztály ötéves találkozóján kiderült, hogy harminchatukból huszonöten kapcsolatban maradtak a művészetekkel. Akik más területre „tévedtek”, hobbiként azért folytatták a zenélést, az alkotást. Hiába, nem tudnak meglenni nélküle! Ez köti őket össze. És a hasonló sors. Az „ugyanitt tartok én is”.

Fábián Réka útját átélték-átélik abban az osztályban sokan… Réka festőresturátor és művésztanár szakot végzett, szeretett volna iskolában vagy múzeumban dolgozni, de nem sikerült. Ezért választotta a „szabadúszást”. Ami neki bizonytalanság, a másiknak öröm. Krizsán Zoltán elhatározta, hogy festőművész lesz… és sikerült neki. Mostanában éppen üvegre fest. „Egyrészt jó, hogy sokan keresnek, másrészt pont ezért nem tudom az időmet az önálló alkotásokra, új technológiák kidolgozására fordítani. Külföld felé kacsintgatok, ahol valódi kortárs műkereskedelem létezik”. Hozzá hasonlóan sikeres Csizmár Dávid énekes-karnagy is, folyamatosan koncertezik. Ő elérte azt, amiről mások még csak álmodoznak. Persze Dávidról már elsőben azt gondolták a többiek: ha valakinek sikerül, ő lesz az.







Vajon egy ilyen, speciális osztályban irigykednek-e azokra, aki korán befutott? Az ötéves találkozón bizonyosan nem. Ennek az lehet az oka, hogy (még) remek a közösség. Vagy, hogy a négy év alatt megtanulták (és még nem felejtették el), hogy egy csapatban hol az egyik van elől, hol a másik…

10 ÉVES

A szenvedés nemesít?

Amikor Vera felhívta barátnőjét, Melindát, a tízéves találkozó tervével, régi osztálytársa lelkesen ajánlott négy-öt helyet. Vera azonban lehűtötte. „Csak olyan felel meg, amelyik kerekes székkel is megközelíthető. Péter azzal jön!”. Melinda dadogott, kérdezett, de Vera „hárított”: majd Péter elmeséli…

Nem voltak barátok. Még haverok sem. Melindát mégis elözönlöttek az emlékek. Mindenki tudta, hogy Péter a legokosabb az osztályban. A Kitűnő! Lazán és szerényen. Semmi nagyképűsködés, semmi stréberség. Kisujjból. A fiúk mindig bevették a fociba kapusnak, mert nagydarab volt. A jó tanuló, kövér fiúkat csúfolni szokták, őt viszont szerették.

Az étteremben épp az ajtóval szemben ült. Melinda tíz éve nem látta, lefogyott. Az arca is megváltozott. A szeme… Zavarba jött. Péter is zavarban volt. Nehéz ilyenkor okosnak lenni. Az ember mégsem tehet úgy, mintha észre sem venné, hogy a másik kerekes székben ül. De nem is rohanhat oda könnyes szemmel. Kerülgették, de senki sem mert kérdezni. Aztán jött egy lány, és lehuppant mellé: „Hát veled mi történt, Peti?” Így, egyszerűen megkérdezte. És Péter mesélt. Kicsit ivott, aztán leesett egy szálloda erkélyéről. Kinyitott egy ajtót a második emeleten (sötét éjszaka volt), és nem volt korlát. Hetekig lebegett élet-halál között. Rehabilitáció, hazaköltözés a szüleihez, öngyilkos gondolatok. Őrült zabálás – mint egyetlen örömforrás.

– Akkora voltam, hogy anyám már nem tudott a kádból kisegíteni – mesélte. Aztán valami segített…

Vagy valaki? Nem merték megkérdezni. De most egy délceg ifjú ült előttük, aki éppen a PhD-jén dolgozik a Műszaki Egyetemen.

– Nem perelted be a szállodát? – kérdezte Melinda.

– Minek? Attól sem tudnék újra járni…

Melindának hetekig Péter járt a fejében. A nyugalma, a derűje, a racionalitása. Az osztályban mindenki maradt olyan, amilyennek tíz éve megismerte. A szép, most is szép volt, a buta, buta maradt, a kedves, most is kedves, a nagyképű sem lett szerényebb. Csak ő változott! Sokáig tervezte, hogy megkeresi, és elmondja neki, mennyire csodálja őt azért, amilyen lett! De nem tette. Nem volt bátorsága.







15 ÉVES

Felnőttünk?

A teremben még alig lézeng valaki, amikor Andrea belép főszervező barátnőjével, Gabival. Gabi a pincérekkel egyeztet, Andrea az érkezőket lesi izgatottan. Mert fontos az ember lányának – valószínűleg a fiának is –, hogy mit szól a másik. Vajon neki is annyi szarkaláb van a szeme sarkában? Azért a régi riválisnál csak jobban néz ki! És a barátnők? Utána persze jöhet a többi kérdés is: kiből, mi lett, merre vitte útja.





Végre megtelik a terem, és a székesfehérvári Vasvári Pál Gimnázium ének-zene-angol szakos osztálya már csak az osztályfőnökre vár, aki egy kicsit mindig késésben volt, és úgy tűnik, van is. Befut a tanár úr, kezdenek. Sorra felállnak, hogy beszámoljanak önmagunkról. Kínos. Mindenki feszeng, ki idétlenséggel, más halálos komolysággal „oldja” a helyzetet. Osztályzat most nincs. Tényleg nincs?

A kismamák kezdenek, hál’ Istennek, sokan vannak. Andrea kicsit lemaradt, nincs gyermeke, így csodálattal vegyes rémülettel hallgatja az egykor törékeny Mónit, amint hatalmas hasát az asztal felett navigálva, pirulva vallja be, hogy már a negyedik érkezik. Andreának ekkor tűnik fel először, hogy mások. Az öt- vagy a tízéves évfordulón még nem látszott, hogy tényleg felnőttek! A csélcsap, lányok-kedvencéből pocakos apuka lett, a „Trakiból” meg gyermekgyógyász. Hálás anyukák (régi osztálytársak) köszönik a segítségét, és a komoly férfin látszik, hogy ő már Miklós doktor úr, és elszokott a vicces becenévétől.

Amúgy ilyenkor senki sem borul az osztálytársai nyakába, hogy elsírja a bánatát, de a mondatok között azért megbújik sok dráma is: magány, egy-egy csúnya válás, betegség… Barázdák rejtik a bánatot, redők, melyeket gondos smink sem tud elrejteni. Andreában mégis az öröm marad meg a találkozóból: újból összejöttek ők hatan! A gimiben nagyon jóban voltak – hat veszélyes, nagyszájú lány véd- és dacszövetségben –, rácáfoltak a női barátságokat leminősítő közhelyekre. Ám az évek meglazították a köteléket. Már-már el is hinnék a társaik, hogy az egykor oly vidor hatos fogat komolyodott meg a leginkább, ha hirtelen nem jönne egy félrecsúszó mondat, amelyre összevillan a szemük, és kitör belőlük a parttalan röhögés. Percekig hahotáznak egymásba kapaszkodva. Az est fénypontja egy „bók”. „Na, ezek semmit sem változtak!”



A teljes cikket – benne egy 20 és egy 50 éves érettségi találkozó történetét és pszichológus szakértőnk véleményét – a Nők Lapja augusztus 8-án megjelenő, 32-es számában olvashatjátok!
Exit mobile version