Beavatkozhatok-e anyukám életébe?

Drága Soma!

Olyan sok mindenkinek segítettél már, remélem, tudsz valami hasznos dolgot mondani nekem is. A problémám igazából nem is az én problémám, bár közvetve engem is érint. Az anyukámról van szó. Nagyon nehéz, makacs természetű és zárkózott nő, de én ennek ellenére nagyon szeretem, és segíteni szeretnék rajta.

A problémák elég régóta kezdődtek, nem is tudnám megmondani, mikor. A szüleim egyéves koromban elváltak, apámat 18 éves koromig nem is ismertem. 10 éves koromig teljes boldogságban éltünk, nagyszüleimmel és nővéremmel együtt. Aztán anyukám újra férjhez ment, és született két gyermeke, egy fiú és egy lány – féltestvéreim, akiket én ugyanúgy szeretek, mintha édestestvéreim lennének. Csak a nevelőapámmal nem tudtam megbarátkozni. Kicsi koromtól kezdve tartózkodás volt bennem iránta, és megmagyarázhatatlan ellenszenv.

Később, amikor már nagyobb lettem, tudatosan is rájöttem, mit nem szeretek benne – az okoskodó, mindenkinél mindent jobban tudó stílusát, azt, hogy mindenkit zsarnokian irányítani, ellenőrizni akart, mindenkiről mindent tudni. Azt, hogy nem fogadott el „rangján aluli” munkát, csak otthon lógatta a lábát, miközben mi nem voltunk a legjobb anyagi helyzetben. Anyukám pedig a két kis testvéremmel otthon volt, utána pedig főállású anyaként „dolgozott”. Soha nem jöttünk ki jól anyagilag, mindig a nagymamám segített ki minket. Amíg ott laktam, próbáltam pozitív energiákat küldeni a nevelőapám és anyukám felé is, hátha jobb lesz a helyzet.

Szerencsére már elkerültem otthonról, egy boldog párkapcsolatban élek, és teljesen boldog lennék, ha nem kísértene a múlt. Ugyanis odáig jutottak anyagilag, hogy a lakásukat elvették tőlük a tartozások miatt, most albérletben laknak, de a nevelőapám kezéből kifolyik a pénz, a nyugdíján kívül hitelt vett föl, és túlköltekezés miatt nem tudták visszafizetni. Anyukám meg nem tud vagy nem akar dolgozni, pedig testileg egészséges, de tele van önbizalomhiánnyal, depressziós, és fél az emberektől, sőt, már az öngyilkosság gondolata is foglalkoztatja. És a nevelőapám ahelyett, hogy támogatná vagy segítené, csak még jobban elveszi az önbizalmát, és lehúzza, energiavámpírként viselkedik. Azzal töltik a napjaikat, hogy otthon ülnek, szidják a politikát, másokat kritizálnak.

És hiába próbáltam neki segíteni, nem tudok. Legutóbbi kölcsönkérésénél azt ajánlottam neki, hogy nem kell megadnia a pénzt, csak segítenie nekünk a vállalkozásunkban – gondoltam, így visszaszokna a munkához, eljárna otthonról, pozitív környezetben lenne, és talán ez segítene, sőt, mondtam neki, hogy bármiben segítünk, önéletrajzot írni, keresni neki valamilyen álláskereső tréninget, mindezt azzal a feltétellel, ha beszél egy kineziológus ismerősünkkel. Tehát nemcsak „halat” akartunk adni neki, hanem megtanítani halászni, sőt, még az állapotán is javítani. És ő ezt visszautasította.

Azzal a felszólalással, hogy őrajta nem tudnak segíteni „az ilyen pszichológusok, és kész”. Nevelőapám meg még adta alá a lovat. Pedig tudom, hogy mentálisan segítségre szorulna. És ezek után én megkaptam azt a fejemhez, hogy én megzsaroltam őt… Pedig maximálisan segíteni akartam. Szerintem az csak tüneti kezelés, ha odaadok neki egy összeget. Én az okot is meg akartam szüntetni, de nem hagyja!

Mondd, Soma, mit tegyek? Én már mondtam szép szóval neki, próbáltam észérvekkel meggyőzni őt, de semmi nem használ! Pedig mindig kérem az égieket, hogy segítsenek, de hogy lehet olyan valakin segíteni, aki nem akarja a változást magától? Csak egy kis lépést kellene megtennie, de ő erre sem hajlandó. A két kis testvérem teljesen normálisan gondolkodik, ők is látják a helyzetet, de sokat tenni ők sem tudnak. Ők is alig várják – mint annak idején én –, hogy nagykorúak legyenek, és elhagyják ezt a mérgező környezetet. Attól félek, hogy ha ők is kirepülnek, anyukám és a nevelőapám egymást lehúzva nyomorban fog meghalni. És én sem tudom őket támogatni anyagilag, mert olyan, mintha egy feneketlen kútba dobálnám a pénzt.

Ha segíteni próbálok, úgy érzem, falakba ütközöm. Lehet, hogy ez azt jelenti, hogy nem az én dolgom segíteni rajtuk, hagyjam őket békén? Lehet, hogy nekik így jó? Végül is én tudattam velük a véleményem, felajánlottam a lehetőséget a változtatásra, és ők nem éltek ezzel. Lehet, hogy hagynom kéne őket. Ez az én dilemmám, és nem tudom, mitévő legyek. Gondolkodtam a karmán, az életfeladaton, meg egyéb ilyen dolgokon. Kérlek, te mint objektív szemlélő, mondd el a véleményed! Nagyon megköszönném!

Addig is ölellek, és nagyon szép napot kívánok Neked!

Agel

Kedves Agel!

Bizony, igaz a régi közhely, ha valaki nem akar magán segíteni, azon nem is lehet. Vagy mégis?… Az imádkozáson, energiák küldésén és a megértésen kívül egyetlenegy módszert ismerek, ami segíthet rajtuk, ez pedig a Hellinger-terápia. Többször írtam már erről, de most megint pár szóban, hogy kedvet kapj hozzá. A terápia lényege az, hogy Hellinger szerint (persze nem csak szerinte…) a család egy olyan szoros energetikai egység, ahol mindenki mindenkivel össze van kapcsolva, és akarva-akaratlanul mindenki mindenkire hatással van. Tehát a rendszeren, vagyis a családon belül ha bárki elkezd változni, ezáltal valamelyest mindenki változni fog. Én először az egyik testvérem problémájával voltam ilyen terápián. (Ő akkor olyan állapotban volt, hogy jobbnak láttam, ha én megyek el helyette.) Ezt azért mesélem el, hogy tudd, lehetséges a saját problémádon kívül (bár ez végül is a te problémád is) valamely családtag problémáját (energiaelakadását) is vinni. Azóta a testvérem élete megváltozott, hál’ istennek, most jól van. Amiért elmentem a Hellinger-terápiára, nekem, neki, vagyis nekünk bejött.

Nem kívánok most a módszerről írni, ha rákeresel az interneten, rengeteg információt találsz róla, vagy (ahogy már korábbi levelemben írtam) ha rámész a www.hellingerintezet.hu site-ra, ott rengeteg erről szóló könyvet találsz, amik részletesen leírják, hogy miről van szó. Sőt, megrendelhetőek magának Hellingernek is olyan DVD-i, amin levezetett családállításokat láthatsz.

A változáshoz nyilván hónapok kellenek, de az a terápia után magától megtörténik. Úgy képzeld el, mintha egy követ bedobnál egy tóba. A hullámzás elindul, szépen elér akár a partig is, aztán egyszer csak kisimul a tó vize, nem fodrozik tovább. Vagyis a terápia után nem kell semmit sem tenni, a változás elindult, és egyszer csak látható, kézzelfogható nyoma is lesz. Mint mindennek, nyilván az ő energiablokkjuknak, letapadásuknak is megvan az oka, de persze ők most „alvó gyermekemberek”, akik nem akarnak tudni, látni, ezért a kifelé hárítást választják. Mindenért más a hibás, nincs energiájuk ahhoz, hogy a sorsukat a kezükbe vegyék. Sokan vannak így…

Viszont csodálatos, hogy a Hellinger-terápiával indirekte bele lehet nyúlni a saját családunk energiarendszerébe! Én mindenképpen ezt javaslom, hiszen ők most nemcsak a saját energiáikat szivattyúzzák le, hanem a családjukét is. Ezen mindenképpen érdemes változtatni. Így nemcsak rajtuk, hanem magadon, a féltestvéreiden és a többi családtagon is segítesz.

Szerintem ne erőltesd most nekik a kineziológus vagy pszichológus, vagy bármely külső személy segítségét, mert ők még nem nyitottak erre. Tudomásul kell venni, hogy ők most erre képesek. Inkább a homokba dugják a fejüket, félnek meglátni dolgokat, félnek az önmagukkal való szembenézéstől. Amit írtál, hogy segíthetne nektek a vállalkozásban, viszont jó ötlet, de feltételek nélkül. Nagy könnyebbség lenne a számukra, ha azt érezhetnék, hogy feltételek és szemrehányás nélkül ők most úgy, ahogy vannak, el vannak fogadva. (Komoly sérülések lehetnek a múltban, hogy most itt tartanak.) Most ne hibáztasd őket, ezzel nem segítesz rajtuk. A mélyben ők is tudják, mi van, épp eléggé haragszanak magukra, nem csoda, hogy depressziós az anyukád… Most ilyenek, itt tartanak, ez van, ezt kell elfogadni. Neked ez egy nagyon komoly beavatás, az egyik legkomolyabb tanítás, a szeretet próbája. (Pál apostol a korinthusbeliekhez írt levelében ezt írja: „A szeretet mindent eltűr, mindent elvisel, mindent remél, és soha el nem fogy.”)

A szülők elfogadása és tisztelete nagyon fontos, mondhatni alapfeladatunk. Biztos vagyok benne, ha valaki erre nem képes, akkor igen nagy eséllyel a saját párkapcsolata sem fog harmonikusan működni. Hirtelen eszembe jutott Angelina Jolie, aki a bulvárlapokban jó néhányszor világgá kürtölte apja iránti gyűlöletét, megvetését, és ostoba módon még azt is eldöntötte, hogy soha nem fog megbocsátani neki. Bárki is lesz a gyönyörű színésznő társa (most ugye épp Brad Pitt), nem lesz könnyű dolga…

Spirituális fejlődésünk útján a szeretet, szeretni tudás (ami igenis fejleszthető!!) az egyik legkomolyabb próbatétel. Ha ezt meg tudod csinálni, nagyon sokat kapsz tőle! Drukkolok hozzá, kívánok sok-sok erőt, éberséget, türelmet, megértést!

Soma Mamagésa

Tipp: Somának a következő e-mail címre írhattok: soma@nlcafe.hu