A Titanic kincsei Budapesten!

Kertész Gábor | 2007. Augusztus 22.
Szeptemberben újabb sztárkiállítás érkezik Magyarországra – csaknem két hónapig a Millenárison horgonyoz a Titanic. A legendás hajó roncsaiból összeállított interaktív kiállítás tulajdonosával, Tom Zallerrel beszélgettünk.


– 1993 óta több mint tizenötmillióan látták a Titanic-kiállítást. Mint gondol, miért ennyire népszerű?


– A Titanic egy tökéletes történet. Gondoljon csak bele! Reményteljesen kezdődik: megépítik a legnagyobb mozgó tárgyat, melyet ember valaha alkotott… Az Álmok Hajójának becézik… Aztán az utasok felszállnak a hajóra… milliomosok, diplomaták, a világ urai; emigránsok, akik egy új élet reményében utaznak Amerikába; a kapitány, aki az út után nyugdíjba akar vonulni… Aztán hirtelen minden megváltozik, mert a hajó nekimegy egy jéghegynek, és az utazás tragédiába torkollik… Majd eltelik hetvenkét év, és megtalálják a roncsokat az óceán mélyén… Annyi izgalmas fordulata van ennek a történetnek, hogy mindenki a hatása alá kerül!








– Ön személyesen járt a Titanicon. A történet melyik része érintette meg legjobban?

– Az első dolog, ami eszembe jut, az a néhány üveggolyó, amelyet a hajó belsejében találtunk. Nekem is vannak gyermekeim, egy öt- és egy kétéves, így talán érthető, hogy megrázó élmény volt. A Titanicon száznegyvennél is több gyermek utazott, de csak negyvenen élték túl a tragédiát. Tudja, azon az éjszakán, megpróbálták az erkölcsileg helyes utat követni, először a nőket és a gyerekeket menteni, mégis, sokan egyszerűen nem találták meg a mentőhajókat, mások pedig ott rekedtek valahol, a hajó belsejében… megint másokat agyontapostak a mind növekvő káoszban… Rengeteg megható történet volt a Titanic fedélzetén, hiszen kétezer-kétszázan utaztak rajta, mégis, ezek az üveggolyók voltak rám a legnagyobb hatással. A gyermekek, akik odavesztek, a családok, akiket örökre szétszakított az óceán.






– Említette, hogy ön is apa. Mit ajánl a szülőknek? Elvihetik gyermekeiket a kiállításra, vagy az túl félelmetes?



– Mindenképpen érdemes elvinni a kicsiket is. Tanulságos történet, amelyről a legtöbb gyermek már amúgy is hallott a hollywoodi film miatt. A kiállítást úgy szerkesztettük meg, hogy ne legyen öncélúan sokkoló. Visszafogott, mégis mély nyomokat hagyó élményt kínálunk – elmeséljük a tragédiát, de anélkül, hogy horrorelemekkel tűzdelnénk tele. Például, van a kiállításon egy jéghegy, pontosabban a hegy alakúra faragott jégtömb. A látogatóknak rátehetik a kezüket, így megtapasztalhatják, mennyi ideig bírják fogni a jeget. Aztán belegondolhatnak, hogy az óceán vize aznap éjjel még ennél is hidegebb volt… Egy másik példa: mindenki, aki eljön a kiállításra, személyre szóló jegyet kap, az eredeti felszálló-jegy másolatát. Rá van írva, kinek szól a jegy, honnan hová tart az utas, melyik szektorban utazik. Így a látogató, miközben járja a kiállítást, kiemelten tanulmányozhatja a „saját útját”. A kiállítás végén az is kiderül, hogy abból a szektorból, ahová a jegye szólt, az emberek hány százaléka élte túl a katasztrófát…


– A kiállításon mintegy négyezer-ötszáz tárgyat mutatnak be, ennyit tudtak felhozni?


– Igen, az összes kincs kevesebb, mint öt százalékát…


– Gyarapodik-e a kiállítás? Hoznak fel újabb és újabb tárgyakat?


– Azt szeretném, ha mindent fel tudnánk hozni, hiszen ez történelem, és a történelmet meg kellene őrizni. Azonban ezek a merülések roppant drágák. A kiállítás részben az előző merülések költségeit hozza vissza nekünk – nem könnyű értékelhető állapotban valamit felhozni az óceán mélyéről, amely kilencvenöt éve lenn hever.


– Egy utolsó kérdés. Önnél jobban kevesen ismerik a Titanicot. Ha akkoriban él, felszállt volna a hajóra?


– Mindenképp, ha lett volna rá elég pénzem.








– És túlélte volna a katasztrófát?

– Nem tudom… Azt szoktam mondani magamnak, hogy találtam volna valamilyen módot, hogy túléljem. Felkaptam volna egy asztalt, kidobtam volna az óceánba, és rámásztam volna… Tényleg nem tudom… Mondjuk, ha az alsóbb szinteken utazom, esélyem sem lett volna.


– És a gyermekei? Ők túlélték volna?


– Igen, azt hiszem. A feleségem rendkívül erős nő. Akár az életünk árán is elértük volna, hogy a gyermekeink biztonságba kerüljenek.






  Tom Zaller így írt a Titanic merülésről:






 „Nagy várakozással néztem a merülés elé. Hiszen éppen egy olyan hely felé tartok, ahol az „elsüllyeszthetetlen” Titanic nyugszik! A mélységmérő a bal vállam felett volt, először 10 méter, majd 100, majd 1000. Ahogy egyre mélyebbre kerültünk, úgy növekedett a hőmérséklet a tengeralattjáróban. Meleg és „ragadós” 33 Celsius-fok volt, amikor ránk zárták az ajtót. A tengeralattjáróban az óceán mélyén 3 Celsius-fokot mértünk. Ahogy elértük a 3000 méteres mélységet, Jenna, a tengeralattjáró kormányosa előrement, hogy visszavegye a tengeralattjáró irányítását. A pillanat már közel volt. 3844 méternél egy könnyű koccanást éreztem, ahogy leértünk a tengerfenékre. „Tom – mondta Jenna –, megérkeztünk, itt vagyunk az orrnál.”

Visszafordultam az ablakomhoz, kibámultam a sötétbe, és csak vártam és vártam. Hirtelen a Mir külső fényei betöltötték az óceán mélyét. És ott volt a Titanic, a hajó legeleje éppen felettem tornyosult. Ott volt, egyenesen, szilárdan, épp úgy pihent, ahogy 1912-ben elsüllyedt. Sokkal szebb volt, mint azt magamban korábban elképzeltem. Csak bámultam lenyűgözve, izgatottan.


Egy perc után lassan és halkan elindultunk az orr mellett, elhagytuk a hatalmas vasmacskákat, amelyek még mindig ott lógtak a hajó két oldalán, majd végül az orrkorlát felett megpillanthattam a Titanic elejét. A hajó első fedélzete felett haladtunk. Lenéztem, és az első és második rakodótér nyílásait láttam. Éppen a hajó törött elülső árboca felé tartottunk. Ugyanez az árboc tartotta az árbockosarat, ahonnan a hajó őrszemei először megpillanthatták a végzetes jéghegyet. Ahogy a hajó jobb oldala felé fordultunk, elhaladtunk E. J. Smith kapitány kabinja mellett. A kabin külső fala levált, így teljes belátásom nyílt a kabinba, olyan volt, mint egy mozidíszlet… de természetesen ez nem hollywoodi alkotás volt. Láttam a fürdőkádját, a helyet, ahol valamikor az ágya állt, és a szoba hátsó részében az ajtót, amely a kapitányi hídra vezetett…” 


A Titanic roncsa St Johns, Új-Foundland fővárosának partjaitól kb. 740 kilométerre található, 4000 méter mélyen hever az Atlanti-óceán fenekén.


Exit mobile version