1954 tavaszán egy nap az alig tizenhat éves Sisi, legnagyobb meglepetésére nem a langyos tejecskét szervírozó possenhofeni szolgálólány hangjára, hanem egy lágy és szerelmes csókra ébredt. Azonnal felnyitotta a szemét, és kit pillantott meg? Nem mást, mint az álmaiban oly sokszor szereplő szőke herceget! A délceg, egyenruhás fiatalember tulajdonképpen nem is királyfi volt, hanem egyenesen Ausztria nagyhatalmú uralkodója, I. Ferenc József. Sisi édesen rámosolygott, de csak azért, hogy a következő pillanatban durcás fintorba rendeződhessen az ajka. Arra a puhatolódzó kérdésre ugyanis, hogy ugye ma itthon maradsz velem, Francikám?, a következő mentegetődző választ kapta: Drága kicsi Sisi! Boldogan maradnék, de az államügyek nem várhatnak. Ugye megérted? De Sisi nem értette meg. Hogyan is érthette volna, hiszen eddigi élete folyamán soha nem hallotta azt a szót, hogy kötelesség! A vadmacska módjára felnőtt bajor hercegkisasszonynak még legalább nyolc évre volt szüksége ahhoz, hogy felfogja: vége az édes szabadságnak, most már mindörökké ő tölti be Ausztria fenséges császárnéjának tisztét.
Mérgezett mézeshetek
A szőke fejecskébe egyelőre csak annyi fért bele: ő és Francija állítólag a mézesheteiket töltik Laxenburgban, a császár ennek ellenére minden hajnalban átlovagol a bécsi Burgba, magára hagyva őt gonosz anyósával. Valóban gonosz lehetett Zsófia? Nos, határozottan állíthatjuk, hogy a császári anyós nem volt rosszindulatú, csupán fogalma sem volt a boldogságról. Valaha, bimbózó kamaszlányként hozzá kényszerítették az enyhén szólva gyenge szellemi képességű Habsburg főherceghez, Ferenc Károlyhoz, úgyhogy házassága első heteiben kétségbeesésében átzokogta az éjszakákat. Aztán kihúzta magát, és eldöntötte: azért is boldog lesz! És beletemetkezett elsőszülött fia, Ferenc József nevelésébe. A rossz nyelvek szerint ő volt a Habsburgok között az egyetlen férfi. Tény, hogy amíg csak élt, szürke eminenciásként igazgatta a birodalom ügyeit. Ferdinánd császár halála után, 1848-ban azonnal lemondatta a trónról a férjét, és a fiának juttatta. Nem csoda, ha most egy cseppet bosszantotta, hogy elkényeztetett unokahúga semmibe se nézi a szerencséjét amiről ő nagylelkűen lemondott , és még csak nem is örül, hogy császárné lehet. Egyébként pedig csak végezte a dolgát. Nekiállt, hogy minél előbb ráncba szedje a neveletlen kislányt, aki egy uralkodói kihallgatást sem tudott megejteni, hiszen nem beszélt franciául, és sajnálatos módon a táncparketten sem bizonyult sokkal talpraesettebbnek. Sisinek tehát most kellett bepótolnia mindazt, amit nem éppen kitűnő neveléséből kifelejtettek: nyelvet tanulni, zongorázni, táncolni és a spanyol etikett előírásai szerint öltözködni, társalogni. A kislány attól a perctől fogva, hogy a császári gőzös kikötött vele Bécsben, halálosan meg volt szeppenve. Következésképp a menyegző napján az ünneplő alattvalók nem egy büszke, fiatal császárnét, hanem egy szipogó tizenhatévest láthattak a feldíszített uralkodói hintó ablakán át. Sisi olyan szelíd, érzékeny, és tegyük hozzá intelligens teremtés volt, hogy kifejezetten szenvedett az ünneplést kísérő fényes szertartásoktól, és az emberi érintkezésnek a bécsi udvarban dívó kiüresedett formáitól. Olyasmikre vetemedett, amiktől anyósának még a lélegzete is elállt. A bemutatkozó fogadáson például felpattant, hogy megölelje kedvenc unokatestvéreit, a helyett, hogy hűvösen csókra nyújtotta volna a kezét. Ki látott már ilyet? Az arisztokrata udvarhölgyek, Esterházyak, Schwarzenbergek és Lobkowitzok nem győzték rajta köszörülni a nyelvüket. Ilyen formán hamar kiderült mindenki számára, hogy Erzsébettel rossz lóra tettek. Túl sokat örökölt a Wittelsbachok szabadságvágyából és liberális szemléletéből ahhoz, hogy beletörjön a merev és konzervatív császári udvar rendjébe. Legfőképpen persze maga Sisi sínylette meg elhamarkodott döntését. Mert bármennyire is az édesanyák, Zsófia és Ludovika rendezték meg a két fiatal, Ferenc József és az ő találkozását, mégiscsak a kislány mondta ki az igent: Én máris szeretem a császárt!, tört ki belőle állítólag már a találkozás másnapján, majd kétségbeesve így folytatta: Bár csak ne lenne császár! Már akkor sejthette szegény feje, hogy nem uralkodónénak született. Talán az ambíciók, a szereplési vágy vagy netán a megfelelési kényszer hiányzott belőle? Az is lehet, hogy csak a szabad vélemény formálására tartott jogot. Mindenesetre még mielőtt végleg belebetegedett volna a csalódottságba, elmenekült a bécsi udvarból.
A magányos menekülő
Vajon nem volt lelkiismeret furdalása, amikkor 1860 nyarán hajóra szállt Madeira szigete felé? Nem tudhatjuk. Annyi azonban bizonyos, hogy nagy lélegzetet kellett vennie ahhoz, hogy el tudjon szakadni két gyermekétől, az ötéves Gizellától, és az akkor két év körüli Rudolftól. (Az elsőszülött Zsófiát már évekkel azelőtt elvesztette.) Mentségére szolgáljon, hogy gyermekeit gyűlölt anyósa már születésük pillanatában elvette tőle, és kizárólagos nevelése alá rendelte. Sisi valósággal belebetegedett, hogy nem szoptathatta a kicsinyeit, de a merev rendszabályok ezt nem tették lehetővé. Hamarosan úgy érezte, megfullad a nyakára szoruló huroktól, amint azt csillapíthatatlan köhögése és erősödő klausztrofóbiája jelezték. Mielőtt oda jutott volna, hogy egy szűkebb lépcsőn sem mer lemenni, úgy határozott, elutazik kikúráltatni magát. Szinte mindegy is volt hova, Madeirára, Velencébe, Svájcba vagy Korfura. Mihelyst elég távol került a bécsi udvartól, enyhült a mellkasában a szorítás. A szigeteken nem volt se szerető család, se férj, se barátok. Sisi itt szembesült először a ténnyel: egyedül maradt. Csak rajta múlik, hogy kezébe veszi-e a sorsát, vagy előbb-utóbb belepusztul. Az előbbi mellett döntött, és két év habozás után, Ferenc József 32. születésnapján megjelent a császárvárosban. A még mindig fülig szerelmes uralkodó rendkívül örült neki, és mindenáron rá akarta bírni, hogy vele maradjon. Vadászkastélyt építtetett számára Bécs közelében, ahol Sisi jobban érezheti magát, mint a rideg, szertartásos Burgban. De későn kapott észbe. Ez az Erzsébet már egy másik asszony volt. Félénkségét (és vele pajkos, derűs lényét) örökre Madeirán felejtette. Lélekben megerősödve, eltökélten tért vissza a családjához, és első dolga volt, hogy megfogalmazza függetlenségi nyilatkozatát: Azt kívánom, hogy korlátlan hatalmam legyen minden, a gyermekeket illető dologban
És csodák csodájára Ferenc József meghajolt felesége akarata előtt, ahogy az édesanyja parancsszavának is mindig engedelmeskedett. Néhány év múlva már így írta alá az Erzsébethez címzett leveleit: a Te kicsid. Erzsébet felnőtt, és ettől kezdve senki nem szabhatta meg neki, mit tegyen. Csak a társalkodónője, Ferenczy Ida tudta, milyen nehezére eshetett ennek a melegszívű asszonynak örökre megkeményítenie a szívét