Most elmegyünk vele azokra a helyekre, amelyeket ő szeret, beavat bennünket azokba az élményekbe, amelyek meghatározták az életét, és persze egy kávé mellett a szerelemről is beszélgetünk
A Mai Manó kávéházban találkozunk, a Nagymező utcában. Párnák között, meleg kis belső térben ülünk le, Nórát törzsvendégként köszöntik, és máris hozzák kedvenc italát: a narancsleves banánturmixot.
Gyerekként is szerettél múzeumokba járni? Mert én utáltam
Én is, mert akkoriban az osztálykirándulásokat kötelező múzeumlátogatással kötötték össze, és a beporosodott tárlók közt néztük a helytörténeti emlékeket. Ugyanilyen szörnyű volt a kötelező színházlátogatás, amikor kényelmetlen, habos ruhácskákban ültük végig, mondjuk, a Bánk bánt Ez azt erősíti meg egy gyerekben, hogy aha, kétféle dolog van az életben: az egyik magától jön és jó, a másik meg a kötelező és száraz. Szerencsére ma már másképp működnek ezek az intézmények, rengeteg gyerekprogrammal, hogy már jó korán legyenek jó élményeik. A kultúra nem fodros blúzos történet, hanem tiszta élvezet. És nem valami szent forrásból fakad, hanem emberek érzéseiből, élményeiből, félelmeiből, kérdéseiből, ötleteiből. Azért szeretem a Kultúrház című tévéműsorunkat is, mert ott ez a közelítés az alap.
Lehetséges, hogy a pálya talált rád, és nem tudatosan készültél arra, hogy egyszer majd kulturális tévéműsorban találd meg a helyed?
Hát, nem is ezt írtam le tizennégy évesen egy papírlapra hanem azt, hogy színésznő leszek. Az egész családom reál beállítottságú, szüleim, nagynénéim, nagybátyáim mérnökök, én kicsit kilógtam a sorból. Angol és filmelmélet szakra jártam a bölcsészkaron. Szerettem az egyetemi életet, mert nekem arról szólt: olvasol valamit, vagy megnézel egy filmet, írsz róla valamit, és utána megvitatod a többiekkel meg a professzoroddal. Reméltem, hogy az egyetemen majd megtalálnak a lehetőségek, a kihívások. Így lett: frissdiplomásként a tévéhez kerültem szerkesztőgyakornokként.
De aztán évekig egy magazinnál dolgoztál.
Igen, egy építészeti és designlapnál. A gazdasági részét vittem, üzleti terveket írtam, költségvetéseket, és imádtam! Sokat utaztunk közben, designvásárokra jártunk, rájöttem, milyen más szemmel lehet nézni tárgyakat vagy egy házat. Egyik pesti kedvencem a Felvonulási térrel szemben hullámzó üvegépület bátor és szabálytalan. Bent is jó lenni, van tere, lendülete. Engem lenyűgöz az ilyen kreatív erő.
Akkor biztosan a külföldi épületek közül is a szabálytalanokat szereted.
Brazíliában láttam egy fantasztikus Oscar Niemeyer-épületet, tiszta beton, úgy néz ki, mint egy ufójármű, és közben egy katedrális. Persze tetszett a New York-i Guggenheim Múzeum, a körkörös íveivel. Elementáris volt Berlinben a Zsidó Múzeum kertje. Daniel Libeskind tervezte, szabályos rendben, egymástól egyenlő távra álló oszlopokból áll. Aztán elkezdesz sétálni köztük, és olyan, mintha picit beszűkülne a tér, azután kicsit mintha kitágulna. A talaj pár fokot emelkedik, aztán mintha lejtene. Nem tudod közben, hogy te kezdesz-e megőrülni, hiszen ránézésre itt minden szabályos, vagy tényleg valós-e ez a folyamatos változás. Egy idő után teljesen zavarodottá válsz.
Azt adja vissza, amiről a múzeum szól: a harmincas évek végén az emberek éltek egy számukra ismerős világban, amely fokozatosan megváltozott, bizonytalanná és félelmetessé vált, majd elvitték és megölték őket. Erről nagyon sokat tudunk, fotókból, filmekből, könyvekből. Aztán bemész ott, a berlini múzeumban az oszlopok közé, és hirtelen már nem érted, hanem érzed, amit azok az emberek átéltek. Az összes félelmet, bizonytalanságot, azt, ahogyan az élet fokról fokra felrúgta a saját szabályait. Sose gondoltam volna, hogy pusztán építészettel ilyen érzetet át lehet adni.
Tisztában vagy vele, milyen erősen tudsz hatni? Már most tudom, hogy el fogok menni oda Szerintem a Kultúrházban is ez az átütő erő és szenvedélyesség a sikered titka.
Ezt én így belülről nem tudom megítélni. Azért volt mit tanulnom, például a rádiózásból, ahol reggeli műsort vezettem. Ott jöttem rá, hogy harminc másodperc mennyire hasznos idő lehet, ha az ember tudja, mit akar mondani. És rászoktat a fegyelemre, hogy kereken, tisztán, érthetően fogalmazz.
Emlékszel az első élő tévéadásodra?
Hogyne, a Sziget tévét vezettük Varga Líviusszal, a Quimby zenészével. Mindketten nagyon izgultunk, de átrángattuk egymást a zavaron. Amikor már teljesen kész voltam az idegességtől, Livius különböző nyelveken elmondta: Fordulj hozzám bizalommal, orvos vagyok. Nagyon sokat nevettünk, nem maradt idő pánikolni.
A Sziget is kultikus hely számodra?
Sosem laktam kint, de egy-egy estére mindig kimentem. Pár éve még jobban hatott rám, mint ma. Idén láttam kint egy fantasztikus műsort: egy olasz táncos-átöltözőművész, Ennio Marchetti show-ját, visítva őrjöngött az egész sátor. Elképesztő azért belegondolni, hogy még ha a kultúra a munkámhoz tartozik is, befogadhatatlan és követhetetlen, hogy mennyi minden történik a világ helyszínein abban az időben, amikor élek.
A kultúra más remekműveiről (no meg Winkler Nóra magánéletéről) a Nők Lapja augusztus 29-én megjelenő, 35-ös számában olvashatsz! Van, hogy rombolni kell, hogy valami fontos felépüljön. Az ember önmaga nagyon sok mindent elő tud állítani, de ahogy egy másik ember hatni tud rá, azt nem. Ha jön egy ilyen erős dolog, nem érdemes hezitálni. |
Va
| Még több az e heti Nők Lapjából: Lang Györgyi nagy-nagy harca » Műhelytitkok » Paprika, paradicsom parádésan! » Egy különös nap » Ha már nem a szokásos új tanév jön » Gyűlölöm a menstruációmat! » Mi lesz veled, óvoda? » Akit két anya szült egy örökbefogadás története » Winkler Nóra: A szerelem a legjobb az életben » |