„A diszkréció alapkövetelmény”

RKB | 2007. Szeptember 19.
Gyakran hangoztatott közhely, hogy egy vállalatnál a három legnagyobb hatalmú ember a takarítónõ, a portás és a titkárnõ. Ezúttal arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen titkaik vannak az asszisztenseknek.

Kávéfőzés, gyors- és gépírás, minden folyosói pletyka ismerete – szeretjük azt hinni, hogy a titkárnők, asszisztensek munkája pusztán ennyiből áll. Pedig a valóságban a helyzet gyakran jóval bonyolultabb: a titkárnő egyszerre pszichológus, programszervező, tolmács, a vállalat lelke, és néha a főnök szeretője is.






„Tetszettem – felvett. Lebuktunk – kirúgott”

Ezzel a négy szóval foglalja össze történetét Boglárka. A nyíregyházi lány a klasszikus képzést kapott titkárnők egyike.
– Mi az iskolában gyors- és gépírást is tanultunk, nagyszerű tanárnők készítettek fel bennünket az általuk „csodálatosnak”, „szépnek” titulált szakmánkra. Hogy mennyire csodálatos is a valóság, azt érettségi után hamar megtapasztaltam. Egy nagyobb helyi kft.-nél kaptam állást, mint a vezér titkárnője. Jól összeszokott, a rendszerváltáskor összetákolt gépezetbe kerültem. Dolgozni nem nagyon szeretett senki, de a pletykálkodás minden idejét lekötötte a munkatársaknak. Így gyorsan megtudtam, hogy a főnök az új titkárnőjét – vagyis engem – nem az eszéért, hanem a szép dekoltázsáért választotta. Eleinte nem hittem a szóbeszédnek, de aztán elkezdtem figyelni az apró jeleket. Mindig úgy intézte, hogy ha levelet fogalmaztunk, hozzám érhessen, láttam, ahogy lopva beszívja a parfümöm illatát. Fiatal voltam, János, a főnököm jóképű negyvenes. Imponált, hogy tetszem a „vezérnek”, hát belementem a játékba. Eleinte csak ajándékokat kaptam az üzleti utakról, aztán egy őszi napon késő estig bent maradtunk egy szerződéstervezet miatt. A karjaiba zárt, ígérte, elhagyja a feleségét, a gyerekeit, én pedig hittem, mert hinni akartam. Jött néhány szép hónap, lopott érintések munka közben, hosszúra nyúlt, szerelmes túlórák.
– Persze a pletyka azonnal szárnyra kapott rólunk, én lettem a kft. nem hivatalos második embere. Nálam tudakolta a vezetőség a főnökünk terveit, az én jóváhagyásomat kérték az ötleteikhez. Nem tagadom, imponált a helyzet, hiszen csak tizenkilenc voltam, és máris lett hatalmam és pénzem. Jól éltem, egészen addig, amíg le nem buktunk. Egy túlóra alkalmával beviharzott a felesége. Válópert, ügyvédeket emlegetett, percek alatt összedőlt a jól felépített világom. Addig igyekeztem tudomást sem venni a tényekről: velem a főnök csak játszik, otthon feleség, gyerekek várják. Miért is adná föl mindezt értem, egy apró nyírségi faluból származó csajért? Vörös arccal kapkodtam magamra a ruháimat. Másnap beteget jelentettem, harmadnap gyomorgörccsel mentem dolgozni. Addigra már nyilván tudta mindenki, hogy mi történt, hiszen összesúgtak a hátam mögött, a felmondólevelem pedig azt asztalon várt. Nem panaszkodhattam, szép végkielégítést kaptam, arra pont elég volt, hogy új életet kezdjek Budapesten. Most is titkárnő vagyok, ezúttal egy pénzügyi befektető cégnél. Itt is sok a túlóra, de nem azért, mert a főnök babája vagyok. De van szép fizetésem, tisztességes a munkám, megbecsülnek, és a párom sem egy munkahelyen dolgozik velem.


A hátország biztosítása







Barát Katalin
– Huszonöt éve kerültem a céghez titkárnőnek, a nyelvtudásomnak köszönhettem az állást, német műszaki tolmács voltam – meséli Barát Katalin, a Siemens Magyarország vezérigazgatói titkárnője. – Rengeteg főnököm volt, rengetegféle vezetési stílussal. Ez mindig befolyásolta azt is, hogy milyen munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Volt olyan, aki mindig, mindent ellenőrzött, minden levelet ő diktált, minden csak az ő engedélyével történhetett. A mostani vezérigazgató teljesen más, nagyon nyitott, partnernek tekint a munkában. Nemcsak a szokásos titkárnői feladatokat végezhetem, de szükségem van a kreativitásomra is.
– Azt szokták mondani, kicsit öregít a titkárnős kontyom. Pedig ez is munkaköri ártalom. Nyolctól hatig, vagy még tovább bent vagyok az irodában, a hétvégéken pedig sajnálnék fodrászhoz menni, azt az időt inkább a családommal, a barátaimmal töltöm. Azon szoktam viccelődni, ha majd nyugdíjba megyek, akkor lesz rendes frizurám, és egyből le is tagadhatok néhány évet.
– Hogy mennyi titkot tud egy titkárnő? Az elsősorban tőle, másodsorban a főnökétől függ. Ha érdekli a cég, ha szereti a munkáját és okos, akkor szinte mindent tudhat. És nem csak azért, mert belenézhet a főnök határidőnaplójába. Aki okos, az abból, hogy milyen papírokat kérnek tőle, milyen osztályokkal kell beszélnie, kik jönnek az irodába, sok mindent megtudhat.
Voltak persze vicces és kínos esetek is az évek alatt. Egyszer egy német vezetőnk bizonyos Lovasnéval folytatott tárgyalást. Folyton megszólította a magyar munkatársat, csak hát épp német kiejtéssel mondta a nevét: a ’v’-t f-nek, az ’s’-t ’sz’-nek ejtette a jelenlétemben. Én pedig alig tudtam magamba fojtani a kuncogásom, hiszen nem tudhatta meg a német partner, hogy amit mond, az magyarul a legkevésbé sem szalonképes…

A szerkesztőség lelke







Zsichla Katalin
– Nem szeretem a „titkárnő” megnevezést – bocsátja előre Zsichla Katalin, aki azt mondja, ebben a szóban van valami enyhén pejoratív. Pedig az ő munkája sokoldalú, szerteágazó és kreatív. Katalin a Kismama magazin szerkesztőségi asszisztense. – Tíz évig voltam a Rák Ellen, az Emberért, a Holnapért Alapítvány pr-menedzsere. Rendezvényeket, kiállításokat szerveztem, újságírókkal tartottam a kapcsolatot. De elég volt, váltani kellett. Most őrzöm a titkokat.
– Sokan, akár más szerkesztőségekből átjárnak hozzám tanácsért, jó szóért. Akik nekem öntik ki a lelküket, azoknak tudniuk kell, hogy én egy információ-temető vagyok. Amit hallok, nem adom tovább. Ráadásul egy ilyen nagy magazinkiadónál, mint a miénk, gyorsan terjednek az információk, egy-kettőre visszajutna, ha tőlem kerülne ki bármilyen titok. Azt gondolom, ha valaki kiönti nekem a lelkét, annak tartozom annyival, hogy segíteni próbálok, ahelyett, hogy pletykálkodnék.
– Hogy mennyiben más annak az asszisztensnek, akinek nő a főnöke? Biztos, hogy más a kommunikációnk, talán könnyebb az együttműködés, hiszen jobban megértjük egymást, és ugye, a zaklatás nálunk szóba sem jöhet. Ehelyett inkább gyereknevelésről vagy háztartásvezetésről beszélgetünk.

„Ha én egyszer kinyitom a számat…”

… ha én egyszer elkezdek mesélni… Következő történetünk főhősének akár ez is lehetett volna a munkahelyi mottója. Anna, a sikeres üzletasszony egy állami vállalatnál kezdte titkárnőként a pályáját a nyolcvanas években.
– Hogy mennyi titkot tud egy titkárnő? Sokat. Olykor nagyon sokat. Én például annyit tudtam, hogy a saját vállalkozásomat is ennek köszönhetem – nevet Anna. – A rendszerváltás idején egy állami cégnél dolgoztam, mint igazgatósági titkárnő. Jó voltam, okos és diszkrét. Senki sem csodálkozott, amikor az egyik igazgató magával vitt a frissen alapított cégébe. Nem én voltam az egyetlen, amit elhozott az előző helyről. Ügyfelek, politikai kapcsolatok, irodai eszközök egyaránt voltak a listán. Ez egy széthullófélben lévő állami cégnél akkoriban fel sem tűnt, vagy talán pont az lett volna a gyanús, ha nem így történik. Az új cég bőrrel bevont igazgatói irodájának ajtaja előtt volt egy hatalmas íróasztalom, egymás kezébe adták a mögöttem lévő ajtó kilincsét a politikusok, frissen üzletemberré avanzsált vállalkozók. Én pedig, hogy képezzem magam, és több lábon álljak, elkezdtem beletanulni a könyvelésbe. Egy idő után egyre tisztábban láttam a cég pénzügyeit, pontosabban a cégekét. Mert addigra a tulajdonosoknak több bt.-jük, kft.-jük és ki tudja, még milyük volt. Láttam, hogy ami itt folyik, az bizony nem tisztességes. Hogy pontosan mi volt a profilunk? Ezt nem szeretném megmondani. Legyen elég annyi, hogy jó ügyvédeink voltak, és sokat utaltuk a pénzünket a számláinkról ide-oda. Bár láttam, és tudtam, mi zajlik, de nem folytam bele. Végül is én csak egy titkárnő voltam. Megcsináltam, amit mondtak, és kész. Aztán egyre sűrűbben kellett ilyeneket írnom a főnök határidőnaplójába: „APEH”, „Munkaügyi felügyelet”, „Pénzügyőrség”. Ahogy egyre kevésbé lett zavaros a pesti cégvilág, látszódott, nem lehet tovább működtetni a vállalkozást. Végül kiszervezték a cégvagyont különféle kisebb bt.-kbe. Hogy meghálálják a hallgatásom, és azt, hogy rutinosan adtam a hülyét a hatóságok előtt, én is kaptam egy könyvelő bt.-t. Így lettem titkárnőből cégvezető. Ehhez csak a szerencse, egy simlis főnök és a hallgatásom kellett. Lehet, hogy az emberek szemében sokoldalú üzletasszony vagyok, aki a kilencvenes években megcsinálta a szerencséjét, de én még mindig beleborzongok, ha eszembe jutnak a gyomorgörccsel töltött éjszakák. Ha lebukott volna a cégvezetés, lehet, hogy én is velük bukom, hiszem mindent láttam, ott zajlott az orrom előtt az összes illegális tranzakció, mégsem szóltam a rendőrségnek. Lehet, hogy börtönbe kerülök, vagy tönkremegy a karrierem, de én jól jöttem ki ebből. Ma már nem egy külvárosi panelből járok az irodába, hanem egy budai villából. Nem másnak főzöm a kávét, hanem a saját cégemet vezetem. És a legfontosabb, hogy most mindent törvényesen csinálok. Nálam még egy gyanús fillér sincs a könyvelésben, minden dolgozóm bejelentett fizetést kap. Igaz keményen meg is dolgoznak érte.

– Hogy van-e titkárnőm? Hát persze, hogy van. Az egyik barátnőm, akivel közösen vezettük a titkárságot, húsz éve ez állami cégnél.

Exit mobile version