Muszáj az életben normálisnak lenni?

Halálugrás a biztonságba

Nagy Feró a nyolcvanas évek elején minden volt, csak jó parti nem. Kiváltképp egy elsős gimnazista kislány számára, aki addig Beatrice-koncertnek még a közelében sem volt. Nem is nagyon vágyott arra, hogy babos kendős, biztosítótűkkel teliszurkált, bőrnadrágos fiatalok között csápoljon. De a sorson nem fog ki a józan ész. Elintézte, hogy találkozzon a tizenöt éves, széltől is óvott Ági a harmincöt éves, elvált punkzenésszel. De hogy a sors borsot törjön mindenki orra alá: a „furcsa pár” azóta is boldog egymással.

– Őszintén szólva nem is hallottam Feriről, mielőtt találkoztunk – meséli Nagyné Molnár Ágnes, akinek férjét Nagy Feróként ismeri az ország. – Az akkori legjobb barátnőm volt Beatrice-rajongó, és megkért, hogy menjek el vele valahová, ahol Feróék által sokszorosított kazettákhoz lehetett jutni. Akkoriban inkább üldözött, mint megtűrt zenekarnak számított a Beatrice, lemezről, kazettáról nem is álmodhattak. A zenészek vették föl a koncerteket a keverőpultról, aztán valami ócska magnóval másolgatták tucatjával. Nem volt kedvem hozzá, de annyira könyörgött, hogy elmentem vele. Ott láttam először Ferit. Nagy, göndör haja volt, idétlen napszemüveg takarta el a szemét, ami olyan volt, mint egy tükör, csak magamat láttam benne. Bőrnadrágot hordott, tele volt szurkálva a mellénye jelvényekkel meg biztosítótűkkel, nyilván volt rajta pöttyös kendő is, a zenekar védjegye. Hát szó, ami szó, nem volt az esetem…





– A következő alkalommal egy koncertre kísértem el a barátnőmet, utána vonattal utaztunk vissza Pestre. Feróék kocsival tértek haza, de kijött elénk a pályaudvarra. Nem fértünk be a Ladába mindannyian, a többiek azt mondták, menjek vele, ők majd jönnek busszal. Beültem, de nagyon féltem. Akkorra már én is sokat hallottam róla. Mindenféle pletykákat. Hogy élő csirkét darálnak a koncerten, meg hogy igazi punk, iszik, falja a nőket, mit tudom én. Semmi jót. Féltem tőle egy kicsit. Megkérdezte, hogy ennék-e valamit, meghívott egy virslire, beszélgetni kezdtünk, észre se vettem, úgy telt az idő.

– Mindenről szó esett. Az életről, a családról, a válásáról, arról, hogy mennyire hiányzik neki a kislánya, aki akkor volt négyéves. Teljesen normális volt, olyan férfi, aki mellett egyszer csak biztonságban éreztem magam. Ezután hónapokig kerülgettük egymást. Nekem nagyon tetszett, de ő megpróbált lebeszélni magáról. „Mit akarsz te egy ilyen öreg marhától?”, kérdezte. Nem sikerült eltérítene. Akkoriban mindent elkövettem, hogy idősebbnek nézzek ki, csak elhiggye, hogy egymáshoz illünk.

– Anyám óriási patáliát csapott, amikor rájött, hogy mi folyik. Ha jól emlékszem, még a Feró anyukájához is elment, hogy beszéljen a fiával. Szegény, mit tehetett volna a harmincöt éves rocksztárral?  Engem is megpróbált nyakon csípni. Elkísért az iskola kapujáig, de hiába. Ahogy hátat fordított, megszöktem. Addig jó tanuló voltam, de onnantól csak annyit látott az iskola, amennyit muszáj volt. Néha még annyit se. Egy év múlva elköltöztem a nagymamámhoz. Ő nem szólt bele, hogy kivel járok. Az anyukám, szegény, annyira kiborult, hogy mai fejjel, kétgyerekes anyaként nem is értem, hogy nem bolondult bele abba, amit művelek.





– Érettségi előtt házasodtunk össze, mert már gömbölyödött a hasam. Négyen voltunk a két tanúval. Feri nem mert szólni az anyukájának, aki szintén nem hitt a kapcsolatunk tartósságában, így aztán én se hívtam az enyémet. Az „igen” után elmentünk ebédelni, aztán Feri, ha jól emlékszem, fellépésre indult, én meg összecsomagoltattam a maradékot, és hazavillamosoztam a nagymamához. A fiunk megszületése után még legalább két évig külön laktunk, mert nem volt pénzünk saját lakásra. Én a nagyinál, ő az anyukájával. A szülők lassan kibékültek a helyzettel. Édesanyám pár hónappal a gyerek születése után bevallotta, hogy egész más embernek képzelte. Ma már egyenesen imádja. Azt mondja, ennél jobb társról, kiválóbb apáról a gyerekeinknek, nem is álmodhatott volna.

– Engem az első pillanatban ez fogott meg Feriben. A biztonság, amit mellette éreztem Az, hogy számára a család, a gyerek a legfontosabb: szent és sérthetetlen. Minden csak ezután jön. Tudom, hogy soha nem hagyna ott minket senki és semmi kedvéért. Imádja a fiait, és én is mindenben számíthatok rá. Erős, megbízható. Bármilyen baj van, azt mondja: „ne félj, megoldom!” És mindig meg is oldja. Idén ültük a huszonnegyedik házassági évfordulónkat. Észre se vettem, úgy eltelt az idő.

További két történet az őrültségek témaköréből a Nők Lapja 38-as számában olvasható!