Egy baba; két nyelv

D.Tóth Kriszta | 2007. Október 17.
A téma égetõ, a téma megkerülhetetlen, a témát nem engedik feledni. A nagyszülõk, a nagynénik, a nagybácsik, a barátok, a szomszédok, ismeretlen és látásból ismert anyukák, nõk, férfiak. Mindenki azt kérdezi: „Lola beszél már?”

Hát nem, Lola még nem beszél. Néhány hét múlva kétéves, de nem beszél. Míg a bölcsiből hazafelé Hédi elmeséli a mamájának, hogy Lola ebéd közben leöntötte magát vízzel, addig ő maga ugyanerre az élménybeszámolóra nem képes. Lola egy Néma Levente. Ami persze ebben a formában nem teljesen igaz, hiszen hosszú-hosszú hónapok óta mondja a magáét, gügyög, magyaráz, sőt, mostanában már olvasgat is – de legalábbis könyvvel a kezében halandzsázik. Csakhogy – néhány szó kivételével – nem értjük, mit mond.





Írtam már ezeken a hasábokon a kétnyelvű gyerekekről, ismételni nem akarom magam. De annyit azért talán mégis: ők nagyon másként tanulják a beszédet. Kétszer annyit dolgoznak, hiszen kétszer annyi kódot kell megtanulniuk. Vagyis – ha van türelmünk kivárni – a mi kicsi lányunk két nyelven beszél majd tökéletesen. Amiért mi éveket töltöttünk az iskolapadban, azzal ő játszi könnyedséggel zsonglőrködik majd. Majd. De most még szenved szegénykém. Szinte hallom, ahogy csikorognak a fogaskerekek az agyában, ahogy próbálja feldolgozni, hogy miért így nevezi ugyanazt a tárgyat az anyja, és úgy az apja. Az a furcsán vicces gép a szomszéd építkezésen miért „markoló” a mamának, „digger” a papának. Ha kész a fürdővíz, akkor apu miért „your bath is ready”-t kiabál, miközben a mama azt mondja, mehetek fürdeni. Miért kell ezt túlbonyolítani? Hát nincs ezeknek a szülőknek egy közös nyelvük? Ha a mama a papával tud azon a másik nyelven beszélni, akkor velem miért használja ezt a bonyolultabbikat? Szegény Lolám, csak néz ránk néha hosszú másodpercekig, aztán csóvál egyet azon a göndör fején, és továbbáll. De azért a helyzet egyáltalán nem reménytelen.

Kirajzolódni látszanak bizonyos szabályok. Az első és legfontosabb az, hogy a mama csak magyarul, a papa pedig csak angolul beszél hozzá. Ha ez valamiért nem így van, akkor Lolánk nagyon nagyot csodálkozik. A múltkor itthon játszottunk hárman, Alexszal angolul beszélgettem, Lolának magyarul adtam az instrukciókat. Aztán egyszer csak kiszaladt a számon, hogy „Lola, come here and give me a kiss”. Vagyis, „Lola, gyere, adj egy puszit!”. Azt a felháborodott és hitetlenkedő arckifejezést látták volna! Nyilvánvalóan megszegtem a kommunikációs szabályokat – büntetésből nem is kaptam puszit. De ahogy kijavítottam a hibát, a magyar puszi-felszólításnak azonnal engedelmeskedett. Tőlem nem fogadja el az angol nyelvet. Megérti, amit mondok, azt látom rajta, de a szabály az szabály.







Aztán ott van egy másik, a szelektív tanulás. Ha van egy dolog és két kifejezés, akkor Lolababa a könnyebbet választja. Vagyis nem azt mondja, hogy „markoló”, hanem azt, hogy „digger” – vagyis inkább azt, hogy „diga”. Az ajtót nem „ajtó”-nak hívja, hanem „dó”-nak, az angol „door” után szabadon. A „lady” helyett viszont a babanyelvbarátabb magyar „néni” a nyerő. A kutyahang pedig nem „woof woof”, hanem egyszerűen „vau vau”. Logikus és követhető szabályrendszer. Amely azonban tele van kivételekkel. Mert a „nem” az akkor is „nem”, ha mondjuk az angol nagymamával ellenkezik a lányka. És ez mindjárt kettő szabálynak is ellentmond. Hiszen nem ugyanazon a nyelven szól vissza, és nem is a könnyebbik szót választja, vagyis nem azt mondja, hogy „no”. Ugyanez a séma akkor is, ha valamiből többet kér. Ekkor a „még” helyett az angol „more”-t használja. Mindez persze egészen addig nem jelent gondot, amíg olyan emberek között van, akik mindkét nyelvet értik – de legalábbis Lola kedvéért megtanulták az alapokat magyarul. A bölcsiben viszont néztek nagyokat a gondozó nénik, amikor Lola „more” vizet kért, miközben várta, hogy jöjjön érte a „daddy”. Szegény Ani néninek és Panni néninek kénytelen voltam egy gyorstalpaló Lola-angol tanfolyamot tartani. Szerencsére mindketten gyorsan tanulnak.

Szóval csikorognak azok a fogaskerekek, és nem csak Lola fejében. Vele együtt mi is tanuljuk minimum a kétnyelvűség szabályait. Sőt, van, aki – kényszerűségből – a másik nyelvet is. Mert biztos vagyok benne, hogy mire e munkás folyamat végére érünk, valamennyire kétnyelvűek leszünk mindannyian: Alex, én, Ani néni, Panni néni, na meg a nagymama és a nagypapák.






Még több az e heti Nők Lapjából:






• Az ételek jokere: a fasírt »
• Hollywood – zöldben » 
• A bohócot megvédi a kakaó »
• Lombikból – ikreket vagy egykét? »
• Segítség, anya lettem! »
• Újrahasznosított textil »
• Pánik nincs, baj van »
• Ónodi Eszter színei »
• Családok a környezettudatos életmódról »
Exit mobile version