Afganisztán zavarba ejtően sokszínű. Az északi Mazar-i-Sarif városban láttam, hogy a Noruz, a perzsa újév után négy hétig minden szerdán női nap van Ali mecsetjében, azaz csak asszonyok mehetnek be. A déli Kandaharban viszont a lányok lopva járnak iskolába, nehogy megszólják őket. A NATO szerepvállalásával pedig mi, magyarok is részesei lettünk ennek a világnak. Ott jártamkor kiderült, a magyar kontingensnél nem akármilyen lányok viszik a vállukon Afganisztán sorsának egy szeletét.
Kandaharban taxi megy az iskolába
Kandaharban indult a tálib mozgalom, mely 2001-ig irányította az országot. Uralmuk alatt a nők nem dolgozhattak, nem tanulhattak, sőt, nem is hagyhatták el az otthonukat férfi rokon kísérete nélkül. Az Egyesült Államok ugyan megbuktatta a szélsőséges iszlám csoportot, de nem tűntek el egészen. Ezt jól látni Kandahar utcáin. Én is fejkendővel, testem vonalait elfedve járok-kelek. S a tereken még ma is látni burkába öltözött asszonyokat alamizsnáért könyörögni.
A város főútja tele van kátyúkkal az öngyilkos merénylők okozta robbantások nyomán , hatalmas a forgalom, a piacok zsúfolásig tele emberekkel. Nőt azonban alig látni az utcán, ha van is, mind a testet tetőtől talpig eltakaró burkát viselik. Afganisztán déli részén a nők helyzete sokat javult, de a fenyegetettség mélyen él a lelkekben. Núr, a tolmácsom meséli, felajánlotta feleségének: ha nem akarja, ne viseljen burkát. Ám az asszony biztonságosabbnak érzi, ha teljesen elfedi magát.
Núrral egy lányiskolába próbálunk eljutni, taxik, tuk-tukok és az afgán rendőrség konvoja mellett a poros úton Kandahar belvárosában. Magániskola ez, egy jótékonykodó kanadai tartja fenn. Tizenöt éves kortól járnak ide a lányok, asszonyok, elsősorban szakmát szerezni. Ismerkednek a számítógéppel és az angol nyelvvel.
Ha tanulni akarok, burkát kell viselnem meséli az iskolában Szofia Navabi. A tinédzserkorú lány társaival együtt komoly kockázatot vállal azzal, hogy iskolába jár. Bezzeg Kabulban lehet farmert hordani! ábrándozik a fővárosról, ami azért szintén nem a lehetőségek fellegvára. Az emberek meg is ölnének Kandaharban, ha farmert húznék teszi hozzá dühösen. Testvéreivel együtt taxi viszi őket az iskolába, az utcán megszólnák őket, ha kiderülne, hova sétál a lánycsapat.
Egy másik lány, Szultana Kulcsi azt meséli, a férfiak hetekig követték, és utána kiabáltak: Miért jársz iskolába? Otthon a helyed!
Az iskola igazgatója, Ehszan Ullah szenvedélyes férfi. Csak így lehet itt küzdeni.
A nőket Afganisztánban harmadosztályú állampolgárként kezelték, pedig ők adják nekünk az életet mondja az irodájában. Az igazgató állandó fenyegetettségben él. Nemrég olyan e-mailt kapott, melyben közölték, ha folytatja a munkát, megfőzik és megeszik őt és gyermekeit.
Kanadahar egyébként még szerencsés: a nagyvárost a NATO úgy-ahogy ellenőrizni tudja. A környező falvakban az is előfordult, hogy a tálib nyomás miatt be kellett zárni iskolát.
Felakasztottak volna, ha tudják
Tűsarkú cipőben fogad bennünket Pul-i-Kumriban a Madan középiskola lánytagozatának igazgatója. Az Afganisztán északi részén fekvő Baghlan tartomány fővárosában a magyar tartományi újjáépítési csoport, azaz a magyar kontingens újította fel a lányiskola padlóját, hogy ne a sárban üljenek a diákok.
Errefelé mások a viszonyok, mint Kanadaharban. Az igazgatónőt nem fenyegetik. Legtöbbször burka nélkül járja az utcákat. Raszuhi asszony tizenhét éve tanít. A tálibok előtt ugyanennek az iskolának volt az igazgató-helyettese. Mosolygós arca alig tudja palástolni fájdalmát, amikor a tálibok uralmáról kérdezem. Sem férjének, sem neki nem volt munkája. Titokban tanította a nőket írni-olvasni. Ez akkoriban halálos bűnnek számított. Kilencven diákja volt.
Felakasztottak volna, ha megtudják mondja. Mindig sírhatnékom támad, ha visszagondolok azokra az időkre meséli a gyerekzsivajtól hangos udvaron.
Magyar nők az afgán fronton
Afganisztánban 2003 óta szolgálnak magyarok. Közel egy éve önállóan felügyelünk egy tartományt, Kabultól északra. A Baghlanban szolgáló magyar csapat feladata, hogy segítse az afgán kormány munkáját, és különböző fejlesztési feladatokat végezzen el. A magyar táborban kiderül: nyolc katonanő dolgozik a majdnem kétszáz fős kontingensben.
De több kéne mondja az egyik felderítő katona. Ő tudja, a nők bizony néha olyan információkhoz is hozzájuthatnak, amelyekhez a férfiak nem ezt én is tapasztaltam. A nők például bemehetnek a magánházakba, a lányiskolákba, csak ők találkozhatnak a férjes asszonyokkal.
Gulyás Zsófia százados tartja a kapcsolatot az afgán női szervezetekkel, melyekből egyre több van az országban a tálibok bukása óta.
Szabó-varró, szőnyegkészítő oktatást szerveznek, vagy olyan tanfolyamot, amelyik az üzleti életben vagy a szépségápolásban igazít el. Az utóbbit olyan asszonyoknak ajánlják, akik esküvők szervezésében segítenek meséli Zsófia. Afganisztánban ugyanis az esküvő a társadalmi élet legfontosabb eseménye.
Az igazi változás azonban még messze van, sőt, nem is biztos, hogy a mi fogalmaink szerint egyáltalán valaha be is következik.
Mi európai aggyal gondolkodunk, és nehéz elfogadni, milyen helyzetben élnek a nők Afganisztánban, de azt meg kell értenünk, hogy ezeken a korlátokon belül kell sikert elérnünk mondja a tapasztalt százados. Nekünk talán a legfurcsább és egyben legmegalázóbb a burka látványa.
Zsófia elárulja: sokat beszélgetett erről afgán asszonyokkal
Egy illemtudó hölgynek nem szabad megmutatni a bájait, nem szabad ránéznie férfiakra, a burka az ő női mivoltát és tökéletességet jelképezi, de egyre több asszony nem viseli. Ha az asszonyok hazamennek, leveszik a burkát, és egyenjogú tagjai családnak meséli Zsófia. Persze mindez máshogy érvényes az ország különböző részein.
Bóta Bea főtörzsőrmestert valami hajtja, de nagyon. Kíváncsiság, kihívás, kalandvágy. 1995-ben került a Honvéd Kórházhoz. Először intenzíves szakápolóként ment ki Koszovóba kilenc hónapra. 2003-ban már Kabulban volt az afgán kontingensben. Azt mondja: az összes missziója közül az volt a legnehezebb, szakmailag és személyesen is.
Nemzetközi csapatban dolgoztunk, veszélyes is volt, rengeteg merénylet történt, sok sérültünk volt. Meg kellett szokni, hogy gyorsan kell cselekedni nagyon kiélezett helyzetekben, mindezt angolul. Eközben alkalmazkodni kellett a különböző egészségügyi szokásokhoz. Németekkel, dánokkal, finnekkel, franciákkal, litvánokkal dolgoztunk együtt, angolul, mindenki más akcentussal beszélt meséli Bea, mazar-i-sarifi, alig pár négyzetméteres lakókonténerében. Ezzel együtt, ha baj van, hihetetlen az összetartás: mindegy, hogy melyik nemzet katonája vagy. Akkor egy család vagyunk mondja a főtörzsőrmester, és megértem, miért vállalja el a missziókat egymás után.
Mert Bea sok mindent áldozott fel elhivatottsága miatt. Tulajdonképpen két és fél éve folyamatosan Afganisztánban van. Családja nincs, kapcsolata
Szerinted? kérdez vissza, megválaszolva a naiv kérdést. Már az is hátrány, ha valaki az egészségügyben dolgozik, nehéz hozzá alkalmazkodni. Emellett katona vagyok, és külföldön szolgálok, ez sem igazán számít jó partinak mondja, de hangjában nincs csalódottság, ő választotta ezt az életet. Önállóságra nevel teszi hozzá.
| Még több az e heti Nők Lapjából: Ég veled, kombidressz! » Szelíd és laktat: krémleves » Dolhai Attila: Szerelmes dalokat énekelek neked! » Gyógyító energiák hazánkban » Segítek világra hozni a kisbabádat! » Rokokó csoportszex » Segítség hiperaktív gyerekeknek » |