„Nem hamm, Csi hu hú!”

Rajongásig szeretem a családtagjaimat. Nemzetiségtől függetlenül. A manchesteri sógoromtól kezdve a northamptoni sógornőmön át a Nether Heyford-i dédanyósomig. Igaz, utóbbi előszeretettel festeti a kék különböző árnyalataira a haját, de eleganciájához, tartásához senki eleganciája és tartása sem fogható. Szóval nagyon örültem neki, amikor bejelentették, hogy október végén, Lola szülinapjának környékén, meglátogatnak minket. Mindannyian. Helyesebben egy híján mindannyian, mert Brenda, Lolám kék hajú dédnagymamája otthon maradt a kutyával. De jött helyette Ian, Danielle, Sophie baba, na meg az anyósom, Lynne és az apósom, Allan. Gyors fejszámolás, osztás-szorzás, és kiderült, hogy az lehetetlen, hogy ők így együtt mind nálunk szálljanak meg. Így aztán, amikor Lynne felajánlotta, hogy kivesz egy kis szobát kettejüknek egy közeli panzióban, megkönnyebbültem. De még így is maradtunk hatan. Eggyel kevesebben, mint a gonoszok. Négy fiatal és kialvatlan szülő, meg két még fiatalabb, szigorúan felváltva alvó és felváltva nyöszörgő gyerek. Úgy is, mint a négy és fél hónapos Sophie és a frissen kétéves Lola. Így éldegéltünk mi hatan, illetve napközben nyolcan tágas, de azért nem is olyan nagy lakásunkban, egy egész hosszú hétvégén át. Természetesen igyekeztünk házon kívüli közösségi programokkal érdekesebbé tenni itt-tartózkodásukat, de sajnos, az időjárás és a gyerekek szinte összeegyeztethetetlen alvásrendje majd mindent keresztülhúzott. És ez még nem minden. Két születésnapot is meg kellett ülnünk. A fönt említett vonatos torta mellé tehát becsomagoltattam még egy csokisat is, a sógorom harmincadikjára. Finom volt.

De hogy a másik, a vonatos milyen lehet, na, azt a mai napig nem tudjuk. Lolánknak nincs szerencséje a születésnapi tortákkal. Az első és legfontosabb születésnapja három menetben zajlott, még Brüsszelben, három személyre szabott tortával. Az elsőt Stephy dadus leejtette a lépcsőházban. A másodikat a nagypapa két napig sütötte, aztán amikor végre elkészült, Lola rápillantani sem volt hajlandó. A harmadiktól meg úgy megijedt, hogy a mai napig elpityergi magát, ha megmutatom neki a fényképeket róla. Szóval kicsit tartottam a második szülinaptól. Mármint amúgy tortailag… Igyekeztem hát biztosra menni. Mivel Lolánk mostanában megbolondul a vonatokért, mi mást vehettem volna neki, mint vonatot formázót. Remegő kézzel vittem be a két gyertyával a tetején. Aggodalmam hiábavaló volt. Mert kicsi nagylányom nemhogy meg nem ijedt az ő vonattortája láttán, hanem soha többé el sem akarta engedni. Ölelgette, csókolgatta, halandzsázott hozzá, és az összes játék figuráját egyenként bemutatta neki, valahogy így: „Csi hu hú, Pakka Pakka. Hm?” És amikor meglátta az apját a nagykéssel és a kistányérokkal a kezében, olyan halálsikolyt engedett el, hogy megrepedtek az ablaküvegek. „Nem, nem, nem hamm, Csi hu hú!” Vagyis a vonatot nem szabad megenni!

Ott álltam, körülöttem öt tortára éhes angollal, egy sikoltozó kétévessel, meg egy csak úgy nyöszörgő csöppséggel, és arra gondoltam, hogy most mi lesz? Kisomfordáltam a konyhába, vittem magammal a gyilkos szerszámot, és bekapcsoltam a vízforralót. Egy csésze teának biztosan örülni fognak. Nem párizsi krémes vonattorta, de talán megteszi. (Ez néhány éves angol–magyar családi létem egyik legnagyobb tanulsága. Szomorú vagy? Igyál egy teát. Boldog vagy? Igyál egy teát. Fáradt vagy? Igyál egy teát. Valaki felbosszantott? Teát!) Szóval teát főztem, mert a tea mindenre jó. És tényleg, a tea elterelte a figyelmet arról, hogy senki nem kap tortát. Helyette találtam a fiókban csokis kekszet. Ha van keksz, na meg tea, akkor nagy baj már nem lehet. Az angolok tehát rendben. De mi lesz a tortával?

Megenni tilos, ellenben ott csücsül az asztalon minden étkezésnél. Minden reggel benézünk a hűtőbe, hogy jól aludt-e, este pedig jóéjszakát-puszit adunk neki. Nem tudom, meddig áll el, egyelőre még nem büdös. Azt hiszem, föl kell hívnom a cukrászdát. Ha nincs más megoldás, tortabérletet veszek. De csakis olyat, amit be lehet váltani katicabogár-tortára, autótortára, labdatortára vagy éppen bohóctortára. Mert gyanítom – nem is, inkább remélem –, hogy ez a vonatőrület nem tart a végtelenségig.

Még több ez e heti Nők Lapjából: • Cigány vagyok! Nem baj? » • Bátran szeretnék élni!» • Elemek horoszkópja » • Udvaros Dorottya: Színésznő vagyok, nem sztár!»