„Õ nem beteg baba, csak még vannak feladataink”

Fejős Éva | 2007. November 14.
Piczkó Katalin pszichiáter egyszer, évekkel ezelõtt meghívott egyik nõi tréningjére. A résztvevõk megnyíltak, elmondták vágyaikat. Kati is elmondta: szeretne újra kis csecsemõt ringatni.





Azóta Kati megjárta Caminót, és immár négygyerekes anya. Amikor a negyedik gyermekét várta, olyan belső küzdelmek vártak rá, amelyek kapcsán saját, lelki Caminóját is megjárta…

Nem sokan gondolnák erről a fiatal nőről, hogy van már egy tizenhat éves nagylánya, Rebeka, aztán ott a tizenhárom éves Ráhel – és mellettük a tizenhét hónapos Bálint, illetve a tizenkét hetes Balázs. Balázs léte Kati számára maga a Csoda, így, nagybetűvel…

– Bálintot még szoptattam, amikor teherbe estem Balázzsal – meséli Kati. – Az első reakcióm az volt, hogy még nem regenerálódtam, Bálint még csecsemő, és negyvenhárom éves vagyok… A párom azt mondta, várjunk, milyen érzések keletkeznek bennünk, mitévők legyünk. Amint megláttam az ultrahang-vizsgálaton, hogy dobog a baba szíve, úgy éreztem, ő már egy bimbódzó élet, és én nem küldhetem el. Ám a páromban inkább a racionális érvek – és a „nem” – erősödött fel. Akkor arra gondoltam, ha ő nem akar újabb gyereket, én nem erőltetem. Egy hétfő reggel bementem abortuszra, már vért vettek tőlem, megkaptam az ágyamat – aztán harminc perccel a beavatkozás előtt telefonált a párom: menjek haza! És én repültem! Így kezdődött Balázs története, és attól kezdve örömmámorban, kiegyensúlyozottan vártuk az érkezését.


„Zúgtak a fejemben a diagnózisok”

Kati elment genetikai vizsgálatra, elvégezték nála a magzatvízből a genetikai vizsgálatot, és mindent rendben találtak. Egészen a terhessége huszonhetedik hetéig.





– Az volt az érdekes, hogy bár normálisan ettem, alig nőtt a hasam, de ezen nem ütköztem meg, mert hasonló volt a nagyobb lányommal is a terhességem – mondja Kati. – Aztán a huszonhetedik heti ultrahangon négy héttel fiatalabbnak látszott a magzat, és az orvosok nem értették ennek az okát. Attól kezdve egyik vizsgálat követte a másikat. Hetente egyszer-kétszer kellett különböző specialistáknál megjelennem. Megállapították, hogy Balázs befelé tartja a lábát, majd később a lehetséges legszörnyűbb diagnózisok merültek fel, mind feltételezésként. Volt, aki azt állapította meg, hogy végtaghiányos lesz, más orvos kórisméje szerint mikrokefáliás, azaz „kisfejű”, amelyhez súlyos szellemi fogyatékosság társul majd. Megint másik szakértő azt feltételezte, hogy törpe növésű. Volt, aki nem találta Balázs egyik szemét, megint más kijelentette: „ez a magzat két napon belül el fog halni.” És én csak ennyit tudtam felelni: ha ennyire súlyos a helyzet, akkor haljon el… De szörnyű érzés volt, mert tudtam, ki kell hordanom a terhességet, akkor már nem lehetett megszakítani – másrészt pedig azt éreztem, hogy fejlődik bennem a baba, és nem olyan rossz a helyzet, mint ahogyan mondják. Jó lett volna, ha csak a biztosat mondják, és nem a feltételezéseket – idővel úgy éreztem, az orvosok csupán szakmai érdeklődéssel fordulnak felém, nem az embert, hanem az érdekes esetet látják. Tudtam, hogy a biztossal könnyebben szembenéznék – de mit kezdhettem a bizonytalan feltételezésekkel, a hetente a szemembe mondott, különböző szörnyű betegségek nevével, érzékeny kismamaként?

Kati fejében éjszakánként ott zúgtak a borzalmas diagnózisok – miközben a megérzése azt sugallta: nincs olyan nagy baj a babával! Egészségesnek érezte a mozgását, érzékelte a magzat fejlődését. Ám újra és újra elbizonytalanodott: valódi megérzése sugallja, hogy nincs olyan nagy baj, vagy csupán a vágyai?


Életerős „madárka” született

– Többheti vizsgálatsorozat után úgy döntöttem, többé nem megyek semmilyen ultrahangra, mert kezdtem úgy érezni: belebolondulok ebbe a bizonytalanságba. Azt mondtam: olyannak születik a fiam, amilyennek születik, én szeretettel fogadom. Attól kezdve sokkal nyugodtabb lettem. A negyvenedik hét közeledtével azonban muszáj volt újra elmennem, akkor kértem a szakembert, csak azt mondja, ami százszázalékosan biztos. Az egyetlen biztos diagnózis az ajakhasadék volt. Ez a biztos tudás segített nekem és a családnak is, felkészíthettem erre a lányaimat is.







Katinak azt mondták a szülés előtti napon végzett vizsgálaton: farfekvéses és lábtartásos a gyerek, tehát csak császármetszéssel szülhet majd.

– Aznap még zárva volt a méhszájam, másnap reggel azonban furcsán éreztem magam, úgyhogy elindultunk a kórházba. A kocsiban tolófájásaim kezdődtek, és csak a legközelebbi kórházig, a Jánosig értünk el, oda is az utolsó pillanatban. Rögtön mondtam az orvosnak, hogy csak császármetszéssel szülhetek, de azt felelte, ne vicceljek, már a hüvelyemben van a gyerek. Balázs pár perc múlva simán megszületett egy kiló hetven dekával, „megcsinálta” magának az utat. Én ezt a mai napig csodaként élem meg… Ő volt az első baba a frissen megnyílt koraszülött intenzív osztályon. Olyan volt, mint egy pici madárka, amely idő előtt kiesett a fészekből: gyámoltalan, de éreztem az első pillanattól, hogy erős és élni akar. Az ajak- és szájpadhasadék ellenére gyönyörűen nyelt, szépen lehetett fecskendővel etetni. Fellélegeztem, mert ugyan a lábát befelé tartotta, de egyébként egészségesnek látszott. Nagyon különös érzésekkel ugyan, de másnap már vásároltam egy nagyáruházban, újra aktív életet éltem, erős voltam, és készen álltam arra, hogy megoldjak minden „feladatot”, amelyet Balázs majd ad nekünk.


„Naponta bejártam az utat”

Balázst azóta többször alaposan megvizsgálták, részletes genetikai vizsgálatot is végeztek nála, de nem találtak az említetteken kívül más rendellenességet.





– Ezek mind olyan problémák, amelyekkel lehet kezdeni valamit – ezek feladatok, amelyeket meg kell oldanunk. Vár majd rá néhány műtét, de nagy megkönnyebbülés, hogy az állapota nem olyan súlyos, mint ahogyan feltételezték az orvosok… – mondja Kati. Aki számára a terhesség második felének megélése volt a legnehezebb; az, hogy naponta újra meg kellett küzdenie a saját pozitív érzéseiért, az elfogadásért. – Messziről indultam, mert – szégyellem ugyan – amikor először azt mondták: Balázzsal baj van, azt éreztem, hogy nem akarok beteg gyereket! Aztán néhány óra alatt átfordult bennem minden… Pszichiáterként tréningeket tartok, és most át kellett élnek, amit ezeken tanítok. Folyamatosan vizsgáztam a saját érzéseimből… Mintha csak leckét kaptam volna az élettől, hogy amit évek óta oktatok, azt vajon ebben a szélsőséges helyzetben meg tudom-e élni, meg tudom-e őrizni? Például: a pozitív hozzáállás egyik alapgondolata, hogy mindig süt a nap. Na tessék, mit gondolok erről ebben a helyzetben? Meg tudom-e ezt most is élni? Hiszen tudtam, hogy a kisfiam fejlődését éppen az én megélt érzéseim befolyásolják legjobban. Az volt nagyon nehéz, hogy a jelen pillanatot éljem át örömteli várakozással, és ne a jövőtől szorongjak. Hogy eljussak az érzéseimmel is oda, hogy „ahol szeretet van, ott nincs félelem”. Többféle alternatív módszerrel próbálkoztam, amelyek segítettek, hogy megőrizzem a pozitív gondolkodásomat. Meditációkat végeztem, közben Balázzsal próbáltam kapcsolatot teremteni, naponta levelet írtam neki, leírtam, mit érzek… nagyon mély belső utazás volt. Reggel sokszor ébredtem kétségbeesve, s naponta be kellett járnom önmagamban egy utat, hogy eljussak az elfogadásig, s hogy ne féljek…

Kati azt mondja, egy ilyen nehéz helyzetben a párkapcsolat is szükségszerűen mérlegre kerül. Neki szerencséje van: a párja a mélypontokról is ki tudta segíteni egy-egy mondattal.

– Gyuriban hatalmas elfogadás volt, és ez nekem rengeteget segített – magyarázza. – Míg nekem küzdenem kellett az elfogadásért, a párom számára ez volt a természetes út. A nagyobbik fiam, Bálint, kisbabaként szintén rengeteg erőt adott, örömforrás volt – és a lányok is sokat segítettek. Ők ugyanúgy szeretettel fordultak Balázs felé, és nekem nagyon jó, hogy ugyanolyan szépnek látják Balázst, mint én… Tudom és érzem, hogy Balázs leginkább ettől a szeretettől fejlődik, regenerálódik, és szerencsére rengeteg törődést kap a testvéreitől is.

Balázst naponta gyógytornára, különböző kezelésekre viszik, és Kati a kisfiú legapróbb mosolyának is örül.

– Minden mosolyától újjászületek… Büszke vagyok rá, nyugodtan kimegyek vele a világba. Nem betegnek érzem, hanem olyan kisgyereknek, akivel még vannak feladatok, akivel még nem ért véget a belső küzdelmem, a belső utazásom, de sokkal könnyebb így az út, hogy látom: a problémák, amelyek még ránk várnak, nem megoldhatatlanok…






Még több az e heti Nők Lapjából:


• Miért lett mégis császármetszés? »
• Dráma a szülinapon »
• Ha én lennék a férjem… »
• A Hottentotta Vénusz »
• Szezonja a káposztának »
• „Ő nem beteg baba, csak még vannak feladataink” »
• Művésznapló: Horgas Eszter zenéről – szavakban » 

Exit mobile version