Már az első születésnapján elhatároztuk, hogy Lolánknak minden évben Élményt ajándékozunk. Nagybetűset. Játékokat, könyveket, kifestőket, göncöket kap egész évben, úgyhogy (többször is, de október 30-án biztosan) elvisszük valahová, ami emlékezetessé teszi a születésnapját. Én magam is jól emlékszem saját születésnapi kalandjaimra. Februári gyerek lévén mindig csikorgó hideg volt. Mert akkor még csikorgó hideg volt minden télen. És hó. Az egyik évben farönkökből kunyhót építettünk nagyapámék igali házának udvarán. Aztán Budapestre utaztunk, az itteni nagymamához, aki elvitt a „kisvidámparkba”, tudják, a „nagyvidámpark” mellé. Egész évben gyűjtögette rá az aprópénzt. Nekem meg odafagyott a kezem a kapaszkodóhoz. Szeretném, ha Lolánknak is lennének ilyen élményei, úgyhogy minden október végén beindul a család. Tavaly az antwerpeni állatkertet néztük meg, idén a budapesti Csodák Palotáját.
Mondanom sem kell, hogy Lola apukája valamivel jobban élvezte a kísérleteket, mint a születésnapos, de azért Lolát sem kellett félteni. A világért sem használta volna rendeltetésük szerint a kiállított és kipróbálható izgalmasságokat, de hát ha az ember kétéves, akkor mit érdeklik a szabályok. Jöttünk-mentünk a teremben, szívtuk magunkba az Élményt, és felszabadultan, szégyentelenül jól éreztük magunkat. Aztán Lola megtorpant. Megállt a terem közepén, és jól hallhatóan azt mondta: „oda!”. A plafon (mondom, hétméteres) felé mutatott. Mint a filmeken, hárman egyszerre bámultunk fölfelé, aztán hárman egyszerre követtük szemünkkel a drótkötélpályát le, egészen a talajig. „Holdséta” – ez volt ráírva a játékra, és nagyon izgalmasnak látszott. Mire közelebb mentünk, elmagyaráztam Lolának, hogy egyáltalán nem szeretném, ha fölmenne, de ő meg sem hallotta, mit mondok. Ekkor kapcsolódott be beszélgetésünkbe a játéknál segédkező egyenpólós lány. „Ő is fölmehet, van biztonsági mellényünk, kifejezetten kicsiknek. Nagyon szokták élvezni.” Sorsom megpecsételődött.
Mielőtt végleg „leírnának”, mint felelőtlen – és következetlen – anyát, hadd jegyezzem meg, hogy a gyerekeket azért nem hétméteres magasságba húzták föl, hanem úgy két méterre, egy rugós kötélen, úgy, hogy leért a lábuk a földre.
| • Nézd meg a D. Tóth Krisztával a WellnessCafen készült beszélgetést! Vigyázat videó! » |
Kétségbeesetten néztem körül egy életmentő ötletet keresve. Szerencsére erre a célra a legjobb helyen voltunk. Öt perccel később már a fura, torzító tükrök előtt ugráltunk, és azon nevettünk, hogy néz ki a mama cérnavékonyan, a papa kétszáz kilósan, a baba pedig óriási fejjel. Azóta azért imádkozom, hogy Lolánk erre emlékezzen, és ne élete első „holdsétájára”. Biztos, ami biztos, azért másnap elvittük vonatozni az úttörő – khm, elnézést – gyermekvasútra…
Még több az e heti Nők Lapjából: • Miért lett mégis császármetszés? » |