Gyermeket várt. Schäffer Erzsébet Simon Csabánál és Grünczeis Bertánál járt. A kisfiuk, Bendegúz mellett ma már ott szuszog Mirjam.
Akkor nyár volt, most lángoló ősz. Már hűvös van, de még fönt az összes, bíborral, sárgával, vörössel, rőt arannyal festett falevél. Az utolsó ajándék. Két nap múlva, Márton napján leesett az első hó. – Azt mondjátok meg, hol talállak benneteket…
Csaba hangja vidám. – Hát, az nem lesz könnyű. Kóborlásban vagyunk. Helykeresőben. De azért vannak fix pontok. – És a kisbaba? – Velünk van. Hol lenne? – És jól van? – Jól van mindenki. Mira hamarabb jött, mint vártuk. Berta kicsit elfáradt. Azért jöttünk el a jurtából. Gyere bármikor. Csak szólj, hogy megmondjuk, hová gyere. …
Vár épült, csodavár
Nyáron, a Tisza, a Szamos, az Öreg-Túr határolta világvégi kis faluban találkoztam velük. Egy tágas ház udvarán. Sokféle ember jött-ment ott akkoriban. Ők hárman kiragyogtak minden közül. Valami megroppanthatatlan harmónia, derűvel átszőtt csöndes erő sugárzott belőlük. Csaba, ha ránéztem, mindig mosolygott. Nem hízelgő ez a mosoly. Sok minden van benne. Kíváncsiság, kedves pimaszság, mellette ajánlkozás: tessék, itt vagyok, nézzük meg közelebbről egymást! Soha nem fitogtatott erő és biztonság is van abban a mosolyban. Ha egyetlen szóval jellemezném: szabadság. Ez az. Karján a szőke kisfiával egy szabad ember néz veled szembe. Mintha a középkori Firenzéből Filippino Lippi egyik festménye elevenedett volna meg ilyen volt azon a nyári napon Berta, szíve alatt szép terhével. Titkokról, szelídségről, szabadon vállalt szerelemről és szolgálatról meséltek a vonásai. Ritkán mosolygott. De odafigyelt minden rezdülésre. És ez az odaadó figyelem áldottá tett minden pillanatot, amikor valakivel összenézett. Bendegúz Bendus, ahogy a szülei nevezik, jött-ment, de hamar hol egyikük, hol másikuk lábába kapaszkodott. Legtöbbször Csaba vette a karjára. Így hozta le a Tiszához. Ahogy az ártéri erdő hűvöséből kiléptek, futni kezdett fiával a forró homokban, aztán letette az első porondon,
ott végig sekély a folyó, ledobott magáról mindengúnyát, és belegázolt a Tiszába. Ember és víz játéka, pogány öröm vette kezdetét. A fodrok és hullámok szabdalta Tisza csak sokára simult el. Csaba távol mindenkitől, csillogó testtel, fáradtan feküdt a homokban. Berta ült a porond partján, lába a vízben, Bendussal játszottak. Vár épült. Csodavár. Épült, magasodott egészen napestig.
A szénégető boldogsága
Mint egy katedrális, úgy borul a Bükk rengetege a behatolókra. A völgyben még reggeli ködök ülnek. Az erdei út bejáratánál sorompó. Mellette hajthatatlan őr. – Ha hoznak jegyet, mehetnek, ha nem, forduljanak a főútra, az se nagyobb kerülő. Nem mondta se Csaba, se Berta, hogy jegy kell, ha át akarok vágni a Bükkön. Igaz, ők járt utat javasoltak a Kánya-tanyához. Mert pár napig most ott vannak. Egy fák ölelésében meghúzódó apró házban. Oda tartunk. Csönd van az erdőn, a keréknyomban megcsillan az éjszakai eső nyoma. A szálegyenes, szürke törzsű faóriások között áll az idő. Királyi pompában ünnepel az erdő. Sárgállik, aranylik, bíborban játszik. A felhőkkel szabdalt kék ég a végtelen színpad fölött a kárpit. Pazarló ajándék, gondolom. De hát a természet mikor pazarló? Mindig és soha. Adja, amit ad. Mérce és számítgatás nélkül. Ködalagút egy mélyvölgyben. Távol, a nyírfásba torkolló út fölött szél viszi szét a köd rongyait, lélegzünk mélyet, tisztul az orr, a tüdő, érzem, a fejem búbjától a kislábamujjáig áttisztít a levegő. Eszembe jut egy történet. Itt, a Bükkben, nem messze innen, állt a pihenőháza a hangjukat gyógyító énekeseknek. Egyszer Simándy József is itt pihent, hosszú sétákat tett az erdőn. Rátalált egy szénégetőre. A jó meleg boksa mellett beszélgetni kezdtek. A szénégető elmondott mindent a mesterségéről. Milyen fát fojt a tűzbe, mennyi ideig, hogy megy ez. Amikor a végére ért, megkérdi az idegent. – Hát az úrnak mi a mestersége? – Énekelek, abból élek – mondja Simándy. – Ugyan mutassa meg már az úr is, hogy csinálja! Van-e olyan mesterség, mint a szénégetés…? Hát így esett, hogy a százados fák közt felhangzott a Bánk bán híres áriája. “Hazám, hazám, te mindenem…” Csak ült a szénégető, hallgatta az énekest, hátát a meleg boksának támasztotta. Tudja, boldog voltam, mesélte. Nem fogy az erdő, csak nem fogy, de nem bánjuk. A Kánya-tanyán meleg van, azt üzenik, várnak.
Egy tisztáson kinyílik a táj. Lehet, a jávorkúti ménes nyomában járunk… Mögöttünk marad az erdő, a kapaszkodó után messzire látni a völgybe. Aztán egy hosszú lejtő végén ott áll Simon Csaba, arcán a nyári mosoly, föltartja
a kezét, állj, ne tovább, megjöttetek…
Folytatás a Nők Lapja Évszakok téli számában!