Egy nap sopánkodás

„De legalább nőként írnak rólad, nem anyaként vagy munkásemberként!” Hát ez tényleg megnyugtató.

A munkámon túl tényleg csak az anya látszik ki belőlem? Naná, hogy azonnal elkezdtem szorongani. Dolgozom a televízióban. Híradót vezetek, szerkesztek, interjúkat készítek. Van egy sorozatom a Nők Lapjában. Amelyben anya vagyok. És közben élek. Nőként, feleségként, fogyasztóként, olvasóként, nézőként, hallgatóként, gondolkodó emberként, európaiként, magyarként. Én is, mint minden nő, mint minden ember, tele vagyok kérdésekkel önmagammal kapcsolatban. És amióta Lola is velünk van, nem kevesebb lett a kérdés, hanem több. Bence barátomnak, aki egyébként valóban puszta mókából küldte az üzenetet, és ha meglátja, hogy micsoda gondolatokat ébresztett bennem, azonnal megbánja majd tettét, valahol igaza van. Tényleg csak ennyi látszik ki belőlem. Most csak ennyi.

A szilvesztert külön töltöttük. Alex és Lola Angliában, én magam itthon, Budapesten. Az újévi Híradó miatt kellett két nappal hamarabb hazajönnöm. A nagyon hajtós december vége felé, amikor éppen a Szokásos Nagy Karácsonyi Körmenetre csomagoltunk, még vágyakozva gondoltam január első két napjára. Hogy majd mekkorákat alszom a csöndes lakásban. Pihenek. Hosszú forró fürdőket veszek, és a lusta délelőttökön elolvasom az összes begyűjtött magazint. Aztán összeütök valami könnyű ebédet, esetleg egy barátnőmmel randizom. Vagy egyszerűen nem csinálok semmit. Mind e helyett ülök itt és gondolkodom azon, mikor vesztettem el magamat. A gyereknevelés, életmenedzselés és munkavégzés melyik pillanatában tűnt el az a fiatal nő, akinek vicces történetein a barátai hosszú percekig röhögtek. Aki spontán lányestéket szervezett, és bárkit képes volt megfűzni, hogy gondosan betervezett programját félretéve inkább velünk jöjjön. Akihez bármikor föl lehetett ugrani egy teára, és aki bármikor kapható volt egy jó vitára. Vagy akinek a munkatársai mindig megdicsérték a frizuráját, a cipőjét, aki heti háromszor edzésre járt, jógázni tanult, és számolatlanul falta az irodalmat. Azt hiszem, arra számítottam, hogy a januárnak ezen az első két napján valamennyit visszacsempészek belőle a mostani magamba. Ebbe a munkás-anyukás Krisztába.

De csak a nagy alvás és a forró fürdő stimmelt. Aztán a reggeli beágyazás közben rám dőlt a himalájányi vasalnivaló, és amikor kinyitottam a hűtőt, kiderült, hogy nincs benne semmi, pedig Lolám másfél nap múlva újra itthon lesz. Úgyhogy bevásároltam és kivasaltam a ruháinkat. Aztán – ha már – áthúztam az ágyat, rendbe szedtem Lola szobáját. A karácsony előtti elutazásban óriási kupit hagyott maga után. Mire észrevettem magam, kora délután lett, és indulnom kellett a televízióba. Amikor pedig onnan hazaértem, olyan üres volt a lakás nélkülük, hogy szinte csak a kongását hallottam, hiába tettem be zenét a lejátszóba. Az ország a szilveszteri bulit heverte ki éppen, én pedig magamat sajnáltam. Mert magunkat sajnálni olyan jó. Igaz, hogy nem visz sehová, de gyakran műveljük. És sokszor panaszkodunk is. Én is. Istenem, hányszor hallottam fiatal és kevésbé fiatal anyukákat arról beszélni, hogy milyen kevés idejük jut magukra. Hogy reggel öt perc alatt kész a frizura és a smink, sőt, lehet, hogy ennyi idő alatt föl is öltöznek. Nemhogy edzőterembe vagy aerobikra, még a közeli parkba sincs idejük lemenni kocogni, hogy egy kicsit a testükkel is törődjenek. Hogy két éve nem voltak moziban és három éve nem láttak egyetlen darabot sem a színházban. Középosztálybeli mártírproblémák? Nem hinném. Az általam is képviselt középosztály alatt és fölött is vannak kielégítetlen igények, önsajnálat és sopánkodás. Bárhová nézek, mindenhol látok olyan nőt, aki a sok rárakódott réteg alól próbálja kivakarni régi, elfeledett önmagát.

Nekem mindenesetre a sopánkodásból nagyjából 24 óra alatt elegem lett. Annyira vártam az Angliába szakadt másik felemet (vagy feleimet), hogy végül rájöttem, kit érdekelnek a rácsodálkozó „szaklapok”, meg a néha föl-fölcsapó fals női hiúság? Az én definícióm valahol ott rejlik, ahol az összes halmaz metszi egymást. Van benne egy kis mama, egy kis munkásember, egy kis nő, egy kis feleség, egy kis vitázó, gondolkodó ember, egy kis fogyasztó, egy kis barátnő. És ha ebből néha csak egy-egy szelet látszik, ám legyen. Vállalom. A többi – a park, a könyvek, a színház meg a barátnők – csak idő kérdése.