Mama, nem dark!

Lola, a zsenge újszülött kort leszámítva, mindig jó alvó volt. Letettük, és már aludt is, reggelig. Teljes sötétségben. Sőt, kizárólag teljes sötétségben. Féléves korában törülközőkkel takartuk ki a hálószobaajtó alatti vékony rést, nehogy beszűrődjön akár egy luxnyi fény is. Minél sötétebb volt, annál jobban aludt. Nagyjából mostanáig.

Karácsony másnapján az esti fürdetés után a szemembe nézett, és nagyon komolyan azt mondta: „nem dark.” Vagyis: „nem sötét.” Először azt sem tudtam, miről beszél, aztán amikor a mennyezeti lámpára mutatott, leesett a tantusz. És előbuggyantak a régi „Deltás” emlékeim. Amikor négyévesen nagyapám ágya felé botorkáltam, halálosan rettegve a sötétben, menekülve a földönkívüliek elől, akik megpróbáltak behúzni a padló alá. Csak egy hajszál választott el attól, hogy alámerüljek. Szerencsére sikerült még időben elérnem a felnőttek szobáját, és beugranom a jó meleg, falusi dunyha alá. Egészen addig viszont masszívan rettegtem. És most itt van újra az a mardosó, megmagyarázhatatlan, de mégis izgalmas félelem. Csak éppen most Lolám nagy kék szemeiből köszön vissza. Jó szorosan magamhoz öleltem puha, 26 hónapos testét, és megígértem neki, hogy nem sötétítek be teljesen. Valamennyire megnyugodott.

A gyerekfélelemnek ez a váratlan kitörése annyira megdöbbentett, hogy gondolkodás nélkül ültem le régi barátom, az Internet elé, egy gyors konzultációra. Azt persze magamtól is tudtam, hogy a félelem a sötétségtől kikerülhetetlen, hogy hosszabb-rövidebb ideig minden gyerek átesik rajta, és hogy ettől a lányom még nem akut pszichiátriai eset. Nem is akartam rögtön alvás-ambulanciára vinni, de akkor és ott megerősítésre volt szükségem, mégpedig gyorsan. Pötyögés a Google-ba, és már ott is volt előttem, feketén-fehéren. „Általában három és kilenc éves kor között jön elő.” Tehát nálunk egy kicsit korábban, de nem abnormálisan korán. „Azt jelzi, hogy a gyerek pszichéje természetesen fejlődik.” Megnyugtató, nem? „Valahogy úgy csapódik le a gondolkodásában a sötétség misztikuma, mint a primitív népek fejében a rituális mágiák.” Hú, ez egyre jobb. A gyerek holnap vudubábut készít. „A gyermek gondolkodásában a valóság és a mesevilág összemosódik. A sötétség következtében elszakad az általa ismert, és kézzelfoghatónak tartott valóságtól.” Na meg a szüleitől. Szegénykém… Egyszóval, a gyerek fél, mert a sötétség ismeretlen. A sötétben egyedül van. És sötétségben bármi megtörténhet. A „fél a sötétben” címszóra kidobott 1 millió 750 ezer találat nagy része egyet értett abban, hogy egyvalamit tilos ilyenkor csinálni. Hülyének nézni a gyereket, és ennek még hangot is adni, valahogy így: „Ugyan már, kislányom, nincs ott semmi félnivaló, hát nem látod?” Ugyan ez eszünkbe sem jutott, elbagatellizálni vagy kinevetni Lolánk félelmét, azért a világ összes gyereke nevében örülök, hogy ezt az internetes oldalak is tisztázták. Mert nem volt az még olyan régen (alig több mint huszonnyolc éve), hogy a mama menekült a sötétségben.

Inkább kitaláltuk, hogy – jobb éjszakai fénylő alkalmatosság egyelőre nem lévén – fönt hagyjuk a karácsonyi, zöld kis csillagokat formázó égősort. Ugyan Lola szobája misztikus, zölden derengő UFÓ-bázis jelleget ölt esténként, de mára ezt is megszoktuk. A fény azonban nem elegendő rettegő magzatom megnyugtatásához. A félelem növekedésével párhuzamosan szaporodik az alvós játékok családja. Békés, bátor kisbabakorában Lola megelégedett a piros oroszlánnal meg a mosolygó virággal. Mára csatlakozott hozzájuk Nagymama Póni, Mama Póni és Mini Póni, valamint Kiskutya, Kukac, Nagykacsa és Süsü. A gyerek alig fér el tőlük az ágyban. Elalvás előtt pedig, minden este névsorolvasást tartunk. Aztán egy puszi „dedinek” és egy a mamának, még a kiságyon kívül. Majd bebújás a hálózsákba, ezen felül Lolatakarózás, és újabb pusziáradat, méghozzá meghatározott sorrendben. Először a mama jobb, majd mindkét fülcimpájának szimultán birizgálása. Nyak szoros átölelése és cuppanós puszi, kettő darab. Aztán a papa egyik, majd másik fülének megsimogatása, és egy puszi neki is. A legvégén pedig, még egy utolsó kérdés, hogy tudniillik: „nem dark?” És az elmaradhatatlan válasz: „Nem lesz sötét, kicsim, égve hagyjuk a csillaglámpákat.” Bizonytalan bólintás, hüvelykujj be. Lola alszik.

Egészen odáig, amíg úgy fél tizenkettő körül, be nem osonok, hogy a családi tűzvédelmi előírásoknak megfelelően kihúzzam a konnektorból az égősort. Akkor Lola – hiába a puha zokni a lábamon, és tökélyre fejlesztett nesztelenségem, menetrend szerint fölül, és félálomban rám szól, hogy „mama, nem dark!” Ilyenkor elszégyellem magam. Igaza van, a sötétség nem vicc. Nem ér visszaélni a bizalommal. Úgyhogy odamegyek hozzá, megsimogatom, és elmesélem neki a négyéves igali kislány történetét, aki a sötétben menekül. Szerencsére, mire az igazán félelmetes részhez érek, már újra alszik…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Itt van a fánk, tele a szánk! » • Írországban sincs kolbászból a kerítés » • Rajzold oda a apát is! » • Kell-e választani karrier és anyaság között? » • Marsi Anikó: Rohanós az élet , de boldog vagyok! » • Nőből nő! »