Mindennek eljön az ideje…

Minden készen áll, fotós, sminkes, újságíró, mikor a helyszínre befut a meglepően karcsú Nő. … Hétköznapi, mégis valahogy tiszteletet parancsoló ez az érkezés, semmi túlcsordulás, meg üres, női „légpuszi” az ott levőknek, ahogy az médiaszemélyiségeknél gyakori szokás. A boldogság viszont letörölhetetlenül ott ragyog Szulák Andrea arcán. Már ül is a címlapfotóhoz, egy percet sem veszteget. Várják az örömei – az ajándékai –, otthon egy kilenc hónapos kislány, aztán az édes munka: stábmegbeszélés egy új, titokzatos, saját műsorhoz…

– Akupunktúra… – mondja a dicsérő szavakra, és büszkén végigsimít a csípőjén. Persze a Nő az Nő. És mivel a Nő az Nő… Egy állapotos (én) és egy kisbabás (ő) személy, ha pisztolyt nyomnak a fejükhöz, sem tudnánk nem beleveszni a közös témába, mégpedig azonnal…
– A kismamák és a szoptatós anyukák agyi kvalitásai messze alulmúlják a normálisat. Én csak tudom. Tehát mindent megbocsátok. Előre is – jelenti ki rezzenéstelen arccal akár egy tudományos faktumot, mikor szabadkozom. Hogy esetleg mondat közben szavamat felejtem majd, aztán itt ez a hülye hasfeszülés is, meg vele az örök kismama-félsz…

– Te nem aggódtál? – kérdezem óvatosan.

– Én?! Negyvennégy éves vagyok. Tegnapelőtt óta… Hetente jártam ultrahangra! Ráadásul amint kitudódott a helyzet, a bulvármédia mással sem volt elfoglalva, mint hogy egy ilyen vénasszonynak biztos csak hülye gyereke születhet… Képzelheted, milyen volt így végigcsinálni! Minden idegsejtemmel arra koncentráltam, hogy a kettőnk egészsége a legtökéletesebb legyen. Aztán megszületett Rozina, és eltűnt az összes aggodalmam. Minden ment, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

– Semmi elbizonytalanodás? Végelgyengülés? „Jól csinálom? Jó anya vagyok?”-féle önmarcangolás? Bárcsak én is majd így…

– Ne félj, mindennek eljön az ideje… Egyszer csak ott álltam a kiságy mellett, és bevágott az agyamba: úristen, a gyerekem elmúlt három hónapos, maholnap már nem az én pici csomagom lesz, akit egész nap csak tutujgatok. Hanem elkezd kibontakozni a kis személyisége, nőni a foga, mindene… Na, akkor kezdtem kicsit idegesebb lenni. És ez azóta is megvan. Tudod, iszonyúan hiányzik, hogy valaki időnként azt mondja: lányom, ezt jól csinálod, vagy nem csinálod jól. De sajnos, sem az én anyukám, sem a páromé nem él már. Az a csodálatos a gyerekemben, hogy sokszor éppen ő maga segít. Majd ő megmondja, neki mi a jó. Nekünk… Akkor is, ha számomra néha ez néha szomorú lemondással jár. Mint például a napokban… Betöltötte a kilenc hónapot, és attól a pillanattól kezdve nem volt hajlandó szopizni. Bőgtem, mint a hülye, de rájöttem, már hat foga van, és nem akar nekem fájdalmat okozni… Vagy: iszonyatosan elkezdett fájni a gerincem, mert csak úgy tudtam elaltatni, ha ringattam. Egy nap aztán ott álltam rémülten, mi lesz, ha ez így marad. Erre mit csinál az én kislányom? Másnaptól az ágyában aludt el.

– Igen, jó, ha az ember mer bízni az ösztöneiben. A sajátjában és a gyerekében is… De amíg a hasában van a baba, csak képzelegni tud, vajon neki menni fog-e…

– Egy biztos. Semmi sem úgy történik majd, ahogy elképzelted. Én például meg voltam győződve, hogy sokkal rosszabb lesz. Sokkal több sírás, feszültség, idegeskedés. Azt hiszem, egy koron túl az ember… Fiatalon fogalmad sincs, mit vállalsz, csak csinálod. Kicsit később – legalábbis a harmincas barátnőim így vannak vele – attól félsz, ha most szülsz, lemaradsz valamiről. Egy bizonyos kor után pedig a felelősség nyomaszt: úristen, lesz-e elég időm…?

– Idő… Imádják azzal riogatni az embert, hogy még pocakosan csináljon meg mindent, amihez kedve van, mert utána már keresztet vethet rá. Te például annyira sűrű életet éltél ezelőtt…

– Szerinted miért? Mert nem volt gyerekem. Nem volt okom rá, hogy lassítsak. Ha ez az egész hamarabb jön, gondolkodás nélkül tettem volna félre bármit, bármikor.

– Pár hónapja azt mondtad, nagyon élvezed a „nyugit”, életed végéig sem unnád meg. Mégsem tűnik most úgy, hogy nyugiban lennél… Két műsor a tévében, két darab a színházban…

– Egyáltalán nincs pörgés! Akkor sem, ha a kívülállónak talán úgy tűnik, hogy halálra dolgozom magam. Hetente maximum két este megyek el játszani. Nem hiszem, hogy attól, hogy születik az embernek egy gyereke, otthon kellene steppelt pongyolában, hajcsavarókkal, fasírtszagban téblábolnia. De hiányozni igazából nem hiányzott semmi, nem azért kezdtem újra dolgozni. Rozina születése előtt nem terveztem el, hogy majd hogyan „térek vissza”. Azt tudtam, nem engedhetem meg magamnak, hogy évekig otthon maradjak. Nyitottunk egy galériát a Ráday utcában, éppen kifizettük az utolsó mesterembert, és másnap pozitív lett a tesztem… De azt sem akartam, hogy a gyerekem egy hónaposan már egy idegenre kelljen hagynom, ezért mondtam fel a TV2-nél. Úgy voltam vele, lesz, ami lesz, azok a feladatok, amelyek fontosak és jók, úgyis megtalálnak majd, lépésről lépésre.

– Kicsit gyanús ez nekem… Csak úgy, hipp-hopp, lazán felmondani egy nagy sikerű, saját műsort az egyik legnézettebb csatornán… Nem ez a jellemző.

Még több az e heti Nők Lapjából: • A fiatalok házasodni vágynak… » • Nők Lapja-vita: anyával, bölcsiben, bébiszitterrel? » • „Büszke vagyok magamra!” » • A krumplitól a burgonyáig » • Sikk lett vetkőzni a hírességek körében? » • D. Tóth Kriszta: Haditudósítás »