„Megdöbbenve figyeljük a kolléganőimmel, hogy már a három-négy évesekben is mennyi az agresszivitás – írta egy óvónő, aki meg akarja őrizni az inkognitóját. – Harminckilenc évesen nem tartom magam idősnek, de az ötvenes-hatvanas kolléganőimmel együtt én is visszasírom azt az időt, amikor jó gyerekekből álltak a csoportjaink, és legfeljebb egy-egy nehezen kezelhető kisfiú vagy kislány nehezítette az életünket. Ma viszont egyre többen vannak a kiszámíthatatlanul „vnőadak”, akiket szinte képtelenség lekötni, akik durván ütik, rúgják a társaikat. És hogyan reagál a szülők jelentős része, ha erre figyelmeztetjük? A tipikus válasz az, hogy a gyerekkel otthon semmi gond, mi bánunk vele rosszul. Előfordult, hogy egy anyuka bepanaszolt a vezetőnőnél – megharagudott rám, mert szóltam, hogy aznap három gyereket rúgott meg az udvaron a kisfia -, azzal is „megfenyegetett”, hogy feljelent az önkormányzatnál. Ő mindig tökéletes sminkkel, gyönyörűen manikűrözött körömmel érkezik, közben nem ismeri a gyerekét, és nem veszi észre, hogy az a szegény kisfiú nem csak „díszlet” mellette. Képtelenség, hogy jó néhány szülő egyszerűen átpasszolná a gyereke nevelését az óvodára! De nekünk huszonkét kicsire kell figyelnünk, nem tudjuk pótolni az otthoni nevelés hiányát. Közben a rendes, gyerekeikkel törődő szülők csak „nyelnek”…”
Csak a szülőkkel együtt!
A durvasággal szemben gyakran tehetetlennek érzik magukat azok, akik nem akarják harcra, megtorlásra nevelni a gyerekeiket. Egy harmincegy éves közgazdásznő szomorúan mesélte, hogy a kislányát elhozta az önkormányzati óvodából, pedig eleinte minden rendben ment. Tetszett az óvó néni, sokat játszott, nem sírt reggelente. Aztán novemberben érkezett egy verekedős kisfiú… A kislány eleinte félt tőle, később rettegett. A szülők minden alkalommal szóltak az óvónőknek, amikor a fiú megrúgta, megtépte a haját, hozzávágott játékot, de amikor az udvaron úgy lökte le egy kismotorról, hogy kegyetlenül beütötte a homlokát a kormányba (néhány milliméterrel a szeme fölött), akkor döntöttek: nem várják meg, amíg kiveri a szemét.
| Turi Istvánné |
– Komolyan mondom, néha úgy éreztem, hogy elkapom azt a kölyköt, és elverem! De aztán győzött a civilizált énem, és még nem is ordítoztam – mondja az anyuka. – Talán kellett volna? Nem tudom. Egyébként nem mondhatok rosszat az óvónőkről, figyeltek a gyerekekre (csakhogy huszonöten voltak), szerették a lányomat, és mindig figyelmeztették a fiú nagymamamáját. Amúgy ezért a gyerekért soha nem jött szülő, csak a nagymama és a nagypapa, akik megígérték, hogy majd elviszik a pszichológushoz… Majd. Most egy magánovi tizenhárom fős csoportjába jár a lányom, kiheverte a történteket, boldog. Mi pedig a férjemmel nyögünk, spórolunk, hogy kifizessük a havi ötvenezret. De megéri!
Szerencsére nemcsak jó gyerekek szüleivel találkozhattam, hanem olyan anyákkal-apákkal is, akik sokat kínlódtak a gyerekük – érthetetlennek tűnő – durvasága miatt.
– Áldom a nagyfiam angyali türelmű óvónőjét és azt a pszichológusnőt, akihez elküldött – jelentette ki megkönnyebbült sóhajjal egy kétgyerekes édesanya. – Ő vett rá arra, hogy a lányomat adjam óvodába háromévesen, mert akkor nem lesz annyi baj az egy évvel idősebb fiammal. Eleinte nem hittem neki – mivel édesanyám velünk lakik, otthon tarthattam volna négyéves koráig -, de beadtam a derekamat. A pszichológusnő diagnózisa jó volt! A fiam már akkor boldog volt, amikor először indultunk hármasban óvodába, később egyre szelídült, és a tavaly még durva-verekedős gyerekem most kellemes közösségi emberke. Beigazolódott, amit a pszichológusnő mondott: azért volt kezelhetetlen kiscsoportosként, mert így tiltakozott az ellen, hogy én a húgával otthon vagyok, miközben őt „lepasszolom” az óvodába.
Egy verekedős kislány édesanyja pedig arról számolt be, hogy az óvónők és egy pszichológus segítségével derült fény arra, hogy a gyereke – aki nem sírt, nem hisztizett az ovis lét kezdetén, de ütött és rúgott – az óvoda ellen tiltakozik a durvasággal. Amikor megoldásul eldöntötték, hogy csak fél napig lesz oviban, felhagyott a többiek ütlegelésével.
– A jelenlegi körülmények között még inkább szükség van arra, hogy az óvónők folyamatosan beszélgessenek, együttműködjenek a szülőkkel – magyarázta Turi Istvánné, a Zuglóban népszerű Meseház Óvoda vezetője. – Ha a szülő magának sem ismeri be, hogy gondjai vannak a neveléssel, és segítségre szorul, akkor különösen nagy a jelentőségük az őszinte beszélgetéseknek. Ezért vesszük nagyon komolyan a gyerekek megismerését, a családlátogatásokat, ezért hoztunk létre Szülői klubot is, amelynek nem titkolt célja a megelőzés. Például együtt néztük át a szülőkkel a tévéújságokat, hogy tudatosuljon bennük, milyen katasztrofális durvaság ömlik a gyerekekre. És mekkora a felelőssége egy szülőnek, ha megengedi, hogy a gyereke válogatás nélkül mindent nézzen! A sok borzalom szorongást, agresszivitást vált ki, rossz álmok, ágybavizelés is lehet a következmény, miközben a mesélés, a diafilm megfelel a kicsik életkori sajátosságainak, nem „pusztít”, hanem épít. Mivel tapasztalatom szerint még a helytelenül nevelő szülők is szeretik (a maguk módján) a gyereküket, manapság különösen fontos, hogy ne ítélkezzünk elhamarkodottan, hanem segítsünk!
| Mire neveljem?
„A férjem szerint „anyámasszony katonája” a kisfiunk, mert nem szeret focizni, nem verekszik, inkább angyali békességgel rajzolgat, és könyveket nézeget. Korábban nem érdekelt a férjem morgolódása, de amikor legutóbb sírva fogadott a fiam az óvodában, mert az erősebbek elvették tőle a ceruzákat, és rajzolni sem engedték, én is ideges lettem. „Miért nem szóltál az óvó néninek”, kérdeztem hazafelé, mire csöndesen hüppögte: „nem akartam, mert beszélgetett…” Őrület! Tanítsam meg harcolni, verekedni, küzdeni, különben eltapossák majd ebben a durva világban?” (Egy négyéves kisfiú édesanyja) |
Mit tegyen a szülő?
| dr. Zibolen Ágnes gyermekpszichiáter |
– Jogosan panaszkodnak az óvónők a kicsik agresszivitására, de az ok nem a gyerekekben, hanem a szüleik bizonytalanságában, feszültségében, agyonhajszoltságában keresendő – mondja dr. Zibolen Ágnes gyermekpszichiáter. – Az agresszivitás mindig létezett, hiszen ősi ösztön, amelyre évezredeken át szükség volt az életben maradáshoz… De kordában kell tartani! Nagyon sok gyerek megüti az édesanyját kicsi korában. Próbálja az erejét. Csakhogy ezt kezelni kell(ene)! Ha az anyában van türelem (empátia), akkor nem csinál úgy, mintha mi sem történt volna, kiabálni sem kezd – ebből a gyerek még nem érti, mi történt -, inkább érzékelteti, hogy ez neki rossz. Például úgy csinál, mintha sírna… Mert fáj. És a gyerekben megmarad: ha ütök, az anyunak fáj, és dühös-szomorú lesz.
– Jó néhány olvasói levél szól arról, hogy az első gyerekkel nincs sok gond, de a második agresszív, pedig ugyanúgy nevelik-szeretik, mint a nagyot.
– Nem lehet ugyanúgy szeretni és nevelni! A második gyerek más családstruktúrába érkezik, mint az első, és a szülő akkor sem tud ugyanolyan figyelmet szentelni rá, mint az elsőszülöttre, ha akar! Megoszlik a figyelme kettejük között. Egyébként a kisebb gyerek nem törvényszerűen problémásabb, legfeljebb szabadabb, mint a testvére.
– Mit tegyen a szülő, ha a kisgyerekét bántják?
– Ha a jenlétében történik, akkor nyugodtan, de határozottan avatkozzon közbe: „ne bántsd, mert neki fáj!” Ha a távollétében, mondjuk, az óvodában, akkor sem érdemes azt a tanácsot adni, hogy te is üss – egy békés családban felnövő gyerek nem fog ütni e tanács hatására… -, inkább azt kell elmondani, hogy lehetőleg játssz az óvó néni közelében. Ha bántanak, rögtön szólj! Fontos tudni, hogy sok durva kisgyerek nem is érti, miért mit akarnak tőle, mit tiltanak. A televízióban, a számítógépes játékokon azt látják, hogy akit lecsapnak, az egy perc múlva feltámad. Akkor miért ne lehetne lecsapni bárkit? A gyerek sok-sok kudarc árán fogja megtanulni, hogy az emberi érintkezésnek nem része az ütlegelés.
