Az emberekkel való játék persze sokkal veszélyesebb, mint az irodalmi hősök életének megformálása. Hiszen a játékszer könnyen fellázadhat, ráadásul a játék és a gyermek, vagyis író és szerelme egymás nélkül nem létezhet. Ahogy Kosztolányiné megállapítja: „Egy-egy írófeleség arcképe amúgy sem érthető meg önmagában, mert bizonyos fokig vetülete, tükörképe az író férjnek, s legtöbbje annak játékszere, méghozzá elrontott játékszere is, esetleg egymást kölcsönösen rontó gyermekek s játékok egyben.” Az élet játékká fordítására, amely nem boldog, vidám mókázást, hanem gyakran tragédiába torkolló színjátékot jelent sokszor, a Nyugat írói körül rajzó nők talán azért is különösképpen alkalmasak, mert művészek ők maguk is. Olyan művészek, akik férjük kedvéért lemondtak a művészi pályáról, így életük maradt az egyetlen terep, amelyet alkotásként próbáltak kezelni.
Színésznő volt eredetileg Karinthy első felesége, Judik Etel, akiről a szintén a színésznői pályát feladó Kosztolányiné a következőt írta: „Az életben teátrális volt, a színpadon bámulatosan életszerű, főképpen realista szerepekben.” Színésznő volt Móricz Zsigmond második felesége, Simonyi Mária is, akitől író férje színházi regények alapanyagát várta. Mások pedig, nem kevesen, az írással próbálkoztak, több-kevesebb sikerrel: verseket írt Babits felesége, Tanner Ilonka, aki íróférje támogatása mellett írónőnek is érezte magát. Verseket írt Ady Csinszkája is, de sokkal inkább leveleket – ezekkel megszerezte férjét, hogy aztán fájdalmasan ébredjen rá győzelme következményeire a gyógyíthatatlanul beteg Ady mellett. Írt Kosztolányiné is, elsősorban férje halála után, hiszen Kosztolányi nem örült volna, ha két alkotó van egy családban. Ma a legtöbbet az írófeleségekről, a „Nyugat-lányokról”, az írók magánéletéről éppen ezekből a gyakran gúnyos, elfogult, de igen izgalmas feljegyzésekből tudunk. És ebbe az izgatott, irigységgel, ki nem teljesedő vágyakkal átjárt irodalmi körbe vendégként néha olyan asszonyok is betévedtek, akik valóban polgári, nyugodt életet éltek, és biztosítottak férjüknek. Ilyen volt Tóth Árpád felesége, Annus, aki Kosztolányiné véleménye szerint „Pádi halálával annak az egynek örült, hogy hátat fordíthat ennek az egész irodalmi bagázsnak.”
| Babits Mihály, Tóth Árpád, felesége, Tóth Annus és Karinthy Frigyes 1926-ban |
A túlfűtött, féltékeny légkör ráadásul nem egyszerűen az irodalmi, színészi ambíciók elfojtásából jött létre: elválaszthatatlan attól a sajátos irodalmi-szerelmi „hálózattól” is, amely a Nyugat folyóiratra feszíthető rá. Ady fiatal felesége, Csinszka, aki huszonévesen belesodródott a „nemzet özvegyének” nehezen elviselhető szerepébe, férje halála utána a nőügyekben rendkívül félénk, akkor még nőtlen Babitsot próbálja meg behálózni, meglévő barátságukat szerelemmé fordítani. A kudarc után lesz a festő Márffy Ödön felesége. Babits feleségének, Tanner Ilonának, mielőtt a nagy író megkérné a kezét, a fiatal Szabó Lőrinc (Babits felfedezettje és pártfogoltja) a szeretője. Kosztolányi felesége, Harmos Ilona házassága előtt Karinthy Frigyes barátnője. (Sőt, Karinthy Márton Ördöggörcs című könyvének ellenőrizhetetlen állítása szerint egész életében szerelmes férje barátjába.) Karinthy második feleségének, Bőhm Arankának hűtlenkedéseiről, például Déry Tiborral folytatott viszonyáról pedig legendák sora szól. Állítólag, mikor megkérdezték Arankát, miért kéri számon Fricin a vélt félrelépéseit, amikor ő maga sem hűséges, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.”
| Csibe és Móricz Zsigmond Leányfalun, 1938-ban |
A Nyugat-lányok nem a színpadon váltak hősnőkké, nem regényekben teremtettek alakokat, hanem saját életüket vitték bele a különös, élet és irodalom határán egyensúlyozó játékba. Hisztérikák voltak, vagy bátor, a korabeli nőknél sokkal szabadabb asszonyok? Ezt eldönteni nehéz, ítélkezni felettük pedig nincs jogunk. Olyan korban vállalták az írófeleségek egyébként sem könnyű sorsát, amikor a polgári házasság válságba került, amikor az írókat a mindennapi életben is megszédítették Freud (különösen a szexualitással kapcsolatos) tanai. Amikor férjeik hol „írósztárként” éltek, hol jelzáloghitelt vettek fel a családi otthonra, hogy a mindennél fontosabb Nyugat folyóiratot megmentsék… Életüket pedig férjeik halála után is folytatniuk kellett, úgy, hogy néhányukat nemcsak a háború és a nélkülözés sújtotta, de a zsidótörvények is. Szerelmük védelme nélkül kellett bujkálniuk és gyerekeiket menteniük. Volt azonban köztük olyan is – éppen a kortársak által legtöbb epés megjegyzéssel illetett Bőhm Aranka -, aki Auschwitzban pusztult el. De a többiek, a túlélők, élni, gyereket nevelni, férjük emlékét ápolni voltak kénytelenek a második világháború után is, amikor a Nyugat varázsa már szertefoszlott, polgári író özvegyének lenni pedig a legkevésbé sem volt előnyös. Erre az írószerelmektől már független, küzdelmes életre az irodalomtörténet alig kíváncsi, pedig regényekbe kívánkozó sztorik sorát találjuk meg itt is. Például a Móricz által felfedezett és felemelt Erzsikéét, aki ügyvéd férjével együtt zsidókat mentett a háborúban, majd 1997-ben, huszonhat évvel halála után megkapta a „Világ Igaza” kitüntetést…
És végül egy kis irodalmi játék. Kosztolányi Dezső Barkochba című novellájának főhőse, az ifjú költő, Jancsi János, egy este komoran érkezik meg a Szíriusz kávéházba, ahol ott ül Esti Kornél is. Az asztaltársaság nem tudja kiszedni belőle, mi a baj, ezért barkochbázni kezdenek vele, majd az „ösztönösen kíváncsi kérdések és az ösztönösen kurta feleletek lassan, észrevétlenül billennek át a valóságból a játékba, mint amikor a repülőgép felemelkedik a földről, és fölötte lebeg, de egyelőre csak pár arasszal.” A valóság és játék közti tartományban pár perc alatt kiderül, hogy a kitalálandó tárgy az a méreg, amelyet Jancsi János feleségének gyomrából az öngyilkossági kísérlete után épp aznap kimostak. A novella morbid történetét az teszi még különösebbé, hogy szereplőit azonosítani tudjuk: Jancsi János modellje József Attila, feleségéé, Marikáé pedig Szántó Judit volt. A valóság és a játék, az irodalom és az élet összecsúszására rengeteg példát találunk még a Nyugat szerteágazó, az írók hétköznapi életét, hálózatszerűen feltérképezhető szerelmi viszonyait is magában foglaló történetében.
