Kötelező férjhez mennem, ha babát várok?

Kedves Soma!

Egy számomra igen fontos „szorongással” fordulok hozzád. Úgy érzem, nem tudom ezt senkivel sem megbeszélni! A párommal régóta szerettünk volna kisbabát, aki természetesen akkor fogant, amikor én már kezdtem feladni a dolgot. Nagy az öröm mindkettőnk részéről. Nagyon rendes, kedves, megértő a párom. Olyan, akire szükségem van.

A várva várt terhesség azonban apró zökkenőket hozott, amelyeket meg kell oldanunk, hiszen minden változás új problémát szül. Ami persze alapjában véve nem rossz dolog, de nem könnyű, ha az ember környezete megnehezíti a dolgokat!
Itt arra gondolok, hogy körülöttünk mindenki nagyon okos szeretne lenni. Tanácsokat osztogatnak, hogy vegyünk lakást, házasodjunk össze. Kérdezgetik, mi lesz, ha a baba megszületik. Ezek a dolgok pedig mélyen érintenek engem.
Nem értem, hogy miért kellene összeházasodnunk, ha mi még nem szeretnénk? Beszélgettünk róla, de (főleg én) nem tartjuk egyelőre olyan fontos dolognak az esküvőt. Talán a mi értékrendünk rossz? A lakás pedig szerintem úgyszintén idő kérdése, hiszen ha a babával otthon leszek, akkor nem szívesen vállalok be magas törlesztőrészletet. A párom sem keres annyit, hogy egyedül ki tudná fizetni. Nekem pedig egyáltalán nem tetszene, ha mindent ő fizetne.

Alapjában véve azt sem értem, hogy miért kell azon megrökönyödni, hogy mi lesz, ha megszületik a baba? Hiszen meglesz mindene, amire szüksége lehet: anya, apa, otthon – és a legfontosabb, a szeretet.
Miért értékelik olyan sokra az emberek a „terhes vagy, menj férjhez” dolgot? Elvégre ez a 21. század. Baj, hogy nekünk így jó? Lehet, hogy fiatal vagyok (25 éves), talán azért nem értek meg mindent ezen a téren, de ezek a gondolatok feszélyeznek, és úgy gondolom, ezzel is csak ártok a magzatomnak.

Hogyan küzdjem le a szorongásaimat?

Köszönettel:

Fehérarany

Kedves Fehérarany!

Nem lehet, egészen biztos, hogy 25 évesen fiatal vagy. Úgyhogy ehhez képest a „régóta” is viszonylagos (azt írod, régóta szerettetek volna kisbabát).
Persze megértelek benneteket is, és a szüleiteket, családotokat is. Én is épp a 25. évemben voltam, amikor a fiammal megfogantam. És hallani sem akartam az esküvőről. Olyan konvencionálisnak gondoltam. Hat- és négyévesek voltak a gyerekeink, amikor a belső hang (a falunk szélén levő tóban úsztam éppen) határozottan közölte: szeptember 20-án meg kell házasodnod! Nem tudom, honnan jött ez az utasítás, de komolyan vettem. És ennek nagyon örülök! Már akkor, az esküvő napján azt éreztem, hogy megemelte a kapcsolatunkat a rituálé. Hogy most már TÉNYLEG és minden szinten egymáshoz tartozunk.
Most, 41 évesen már másképpen gondolkodom erről. Többször írtam, most ismét: egyetértek Bert Hellingerrel abban, hogy egy ponton túl a házasság nélküli kapcsolat egymás sértegetése. Lehet, hogy ti ezt még nem érzitek, vagy nem vagytok még azon a ponton, de akármi is van, tiszteletben kell tartani egymás érzéseit. Az biztos, hogy a rituáléknak, a hagyományoknak hatalmas energiájuk van! Ez az energia az adott rituális esemény átélésekor a személyekben is felszabadul.
Mint tudod, létezik kollektív tudattalan, más szinten nézve: létezik sejtmemória. Vagyis mindannyiunk kollektív tudattalanjában, sejtjeiben ott van évezredek rituáléja. Aki azt mondja a házasságról, hogy ez csak egy papír, és az egésznek semmi jelentősége nincs, az nagyon téved! Legalább ilyen ostoba gondolat az is, hogy a hagyományoknak már nincs jelentőségük. A hagyomány rugalmas, épp az a lényege, hogy el kell hagyni belőle azt, ami már nem a jelenkor nyelvén és a jelenkor emberéhez szól, és a lényeget, a magot kell belőle kiemelni, megtartani. Ezeket hiába mondták nekem is addig, amíg belül meg nem nyíltam.
Igenis, a 21. században éppolyan jelentőségteljes egy ilyen szent rituálé, mint akármely másik időben. Az energiája és a hozadéka lényegileg ugyanaz, de a nagyszerű az egészben, hogy most szabadon választható. A szülők legfeljebb csak ajánlják, de nem kötelezhetik rá a gyermekeiket. Ráadásul a forgatókönyv is elég flexibilis és személyre szabottan kreatív lehet. (Én például papnőt választottam az égi ceremóniához, és az egészet a rituálé mellett egy alkotásnak fogtam fel.)

De megértelek téged. Most, hogy anya leszel, megnövekedett önérzettel szeretnéd kifejezni a szülők felé, hogy innentől ez már a ti életetek, és ne avatkozzanak bele. Még ha segítő szándékkal teszik, akkor is vegyék tudomásul, hogy már nem vagytok gyerekek, és a saját életeteket szeretnétek élni. Igazatok is van! A szülőknek örök hála és tisztelet jár az életért, de ez már nem az ő életük! A házasság ellenzésében én sokkal inkább az életetekbe való beleszólás elutasítását érzem. Ez is egy eszköz arra, hogy kifejezzétek azt, hogy nem szeretnétek, ha a jövőben visszatérő téma, illetve konfliktusforrás lenne az, hogy ők szülői jóindulatból folyamatosan tanácsokkal látnának el.

Ha eddig nem készítettek fel az önálló életre, és már évekkel ezelőtt nem indult el a kölcsönös leválás, akkor nem csodálom, hogy van benned némi szorongás. Nyilván nem akarod a szüleidet megbántani, nem akarsz rossz érzést kelteni bennük. Az a helyzet, és ezúton üzenem minden szülőtársamnak, hogy „gyermekeink nem a mi gyermekeink. Nyílvesszők ők csupán, kiknek figyelhetjük röptét.” (Többször idéztem már Khalil Gibran: A próféta című könyvéből ezt a gondolatot.)
Szülőnek, gyermeknek egyaránt ajánlom Bruno Bettelheim: Az elég jó szülő című könyvét. Bettelheim tanításainak az az alapja, hogy önálló, erős, autonóm individuum csak akkor lesz valakiből, ha az illető kellő önbizalommal rendelkezik. Tehát bízik magában, bízik a döntései helyességében. Nem kell másba kapaszkodnia (emberekbe, eszmékbe, ideákba), mert önmaga elég erős és éber ahhoz, hogy vállalja a döntéseivel jövő felelősséget.
Hogy a gyermekben kialakuljon az önbizalom, elsőként a szülőnek kell bíznia benne.

A gyermeknevelésre vonatkozó sztereotípiákra nem jó építeni, hiszen minden lépésünk az előzőre kapott választól függ. Így minden helyzet egyéni. A sztereotip reakciók neurotikus szokása kudarcra ítéli a spontaneitásra és az érzelmi melegség megteremtésére irányuló erőfeszítéseket. Emiatt a szülőnek folyamatosan és rugalmasan kell alkalmazkodnia a helyzetekhez, az eszére, a szívére hallgatva kell minden helyzetet megítélnie.
A gyermeknevelés első célja az, hogy segítsünk utódunknak felismerni, hogy ki szeretne lenni. Elég jó szülő csak az lehet, aki tekintettel van a gyermek érzékenységére. Vegyük komolyan gyermekünk indítékait! Ha leuraljuk, nem méltányoljuk kívánságait, szempontjait, és ezáltal meggyőződései ellenére kell cselekednie, az romboló hatású tapasztalat akkor is, ha tetteinek következményei kedvezőek lesznek rá nézve. A gyermeknek is van saját szempontja és célja, amit ajánlatos tiszteletben tartani!

Szóval ez nemcsak nektek új helyzet, de a szülőknek is. A forgatókönyv pedig mindenki számára most íródik. És az lesz a jó, ha ezt együtt írjátok. Nem jó, ha egyvalaki zsarnokként, a többiekre rátelepedve mondja meg, hogy ki mit csináljon, és kinek mi lesz jó.

Ha nem akartok megházasodni, akkor nem akartok. Ezt tudomásul kell vennie a környezeteteknek. Álljatok ki az igazatokért, az érzéseitekért! Az az ember, aki nem tud folyamatosan változni, az betegségre, boldogtalanságra, keserűségre ítéltetett. (Természetesen majd mindig más lesz hibás a kudarcaiért. Ez a nyomorult, beteg világ, a politika, a hozzátartozók, a munkatársak.) Nektek ezzel nem kell törődni. Mindenkinek a saját életét kell élnie! Szülőnek, gyereknek egyaránt! Ráadásul akarva-akaratlanul kölcsönösen fejlődünk egymás mellett.
Lakást is ott vegyetek, ahol szeretnétek, és olyat, amilyet ti akartok. Az észérveket érdemes meghallgatni (hátha tud a másik olyat, ami hasznos lehet számotokra), de a „belső hangra” hallgassatok!

Én azt tartom egészségesnek, ha a baba megszületése után az anya életének fókuszában a gyermeke van. Hogy nem szeretnéd, hogy a párod fizessen mindent, nekem kicsit furcsa. Ugyanis egy férfi többek között ettől érzi magát férfinak. Sőt nemcsak érzi, de azzá is válik. Már hogyne fizetne egy darabig ő mindent, amikor te egész nap a gyermeketekkel leszel? Hatalmas szakirodalma van a várandósság és az utána jövő rövid időszak pszichológiájának. (Pre- és perinatális időszak – Grodek, Ferenczi Imre, Hermann Sándor, Freud, Melanie Klein, Kohut, Kernberg, a Bálint házaspár is írtak róla.) Igazán stabil személyiség nagy valószínűséggel abból lehet, aki az első években stabil, bensőséges és szeretetteljes kapcsolatban volt az anyával. Aki már az első hetekben bébiszittert hív, mert a karrierjére koncentrál, az később bánni fogja. Az az anya, akinek a szülés utáni hetekben a fogyókúra lesz a főtéma, és nem a szoptatás, szerintem nem is sejti, hogy a későbbiekben egy életen át visszaköszön a rossz döntése. (A hollywoodi vonal sajnos ezt pozitívnak is állítja be.)

Mi, nők folyamatosan siránkozunk, hogy nincsenek igazi férfiak. És nők? Igazi nő vajon több van? Az egyik a másikból fakad, együtt csináljuk az egészet.
Kedves kismama! Nagyon hamar elröpül az idő, érdemes megélni a jelent! Az is lehet, hogy a párod éppen azért fog jobb munkát bevonzani, mert nagyobb stabilitást szeretne teremteni az ő kis családjának. Nem biztos, hogy azzal adsz többet a gyermeked apjának, ha elveszed tőle annak az esélyét, hogy legalább egy rövid ideig ő gondoskodhasson a családjáról.

Azt mindenesetre tudatosítsd magadban, hogy a várandósság, a születés és az utána jövő hónapok, évek az egész életút és a személyiség kialakulásában a legfontosabb időszakok!
A nagy ricsaj és a sok jó tanács közepette próbálj meg rendszeresen egyedül is lenni, mert minden kérdésedre ott van a válasz legbelül.

Kívánok neked sok-sok örömöt, lelki békét, belső erőt ehhez a nagyszerű és nagyon fontos életszakaszhoz, amelyben vagy/vagytok!

Soma Mamagésa