1998-ban kezdték. Nemrég mutatták be kilencedik előadásukat, melyben ismert színészek is fellépnek velük. Például Kecskés Karina, aki beszédre, kiejtésre is oktatja a társulatot. És aki másokhoz hasonlóan, mégis azt érzi: ő tanul, ő kap többet az együtt töltött idő során. A színház tagjai – hivatalosan – „értelmükben sérültek”, de valójában: színészek. Színművészek.
– Te mit játszol?
– Egy óvónőt.
– Nehéz szerep?
– Á! Inkább olyan kiosztós.
– Kiosztós?
– Hát kiosztom a gyerekeket. Ez egy ilyen óvó néni.
Réka türelmesen ül egy széken a Gödör nagytermében, várja, hogy az ő jelenetét próbálják.
– A saját családom története ez – mondja Elek Dóra legújabb, Kőválasz című előadásukról. Dóra a színház művészeti vezetője, alapítója, megálmodója, aki Franciaországban tanult színházművészetet, ott látott először értelmi sérültekből álló társulatot. A félreértések elkerülése végett: Dóra nem gyógypedagógus, a Baltazárnak pedig semmi köze sincs terápiához. A színházhoz van köze. Csakis a színházhoz! Még akkor is, ha az idei Pécsi Országos Színházi Találkozóra sem hívták meg egyik előadásukat sem. Kukorelly Endre, aki kiválasztotta a találkozóra az előadásokat, nem nézte meg a Baltazár bemutatóját.
– Engem ez igenis felháborít – mondja Dóra. – Méltánytalan. Mert mi is részei vagyunk a színházi világnak, méghozzá fontos részei. Külföldi meghívásokat kapunk, ahol döbbenten nézik a darabokat és a színészeinket. Itthon meg… Bátran ki merem mondani, hogy amit csinálunk, az színvonalas, izgalmas, sőt, azt is, hogy a miénk az ország egyik legjobb színháza!
Biztosan vannak, akik erre felkapják a fejüket, és magukban azt mondja: hát azért… Én mégis azt ajánlom, menjenek el, és nézzék meg a baltazárosok egyik előadását. Ritkán játszanak sajnos, a Bárkában és a Tivoliban lehet őket látni, mert hiába a sikerek, a külföldi meghívások, itthon a kapuk nehezen nyílnak. Szóval nézzék meg őket!
Persze sok múlik azon, kinek mit jelent a színház. Aki nemcsak egy bizonyos színészért, darabért, rendezőért megy, és nem csak egy kis „gondolkodni valóért”, de kész személyisége legmélyebb rétegeit a befogadás szolgálatába állítani, az nem fog csalódni. Nem, nem a szociális érzékenységükre, meg a jó szívükre apellálok, hanem arra, hogy ha a színháztól élményt, felforgató, megújító, gyomorszorító, elgondolkodtató, zavarba ejtő, sírásra késztető élményt akarnak kapni, itt megkapják. Művészetet.
| Balázs, a csapat humorfelelőse és felesége, Cili |
Oscar-díjra várva
– Erzsike, feküdj a boncasztalra! – mondja Dóra, és Erzsike felfekszik. A többiek az asztal mögé állnak, pantomimos mozdulatokkal indítják a jelenetet. A hatvanas években vagyunk az orvosegyetemen, ahol egy fiatal párnak meg kell tanulnia alkut kötni előbb a nagyhírű professzorral, aztán a világgal is. Balázs a férj, Anna a feleség. Balázsnak az életben Cili a felesége, aki szintén a társulat tagja. Különlakásban élnek, de közel lány szüleihez. Cili édesanyja a Down Alapítvány elnöke. A társulat több tagja Down-kóros, de vannak szülési sérültek és olyanok is, akikkel később történt valami.
A boncasztalnál állók közül nem lehet nem felfigyelni Verára. Kilenc éve írtam róla utoljára, már akkor látszott: igazi sztáralkat. Illetve több ennél: igazi színésznő. Dóra nemrég azt mondta, Verának Kossuth-díjat kellene kapnia egyszer, de Vera tiltakozott: „Én Oscar-díjat szeretnék!”
A Kőválasz első részében, az 1944-ben játszódó jelenetben Varga Klári, Müller Péter Sziámi és Kecskés Karina van a színpadon. Klárinak és Sziáminak biztosan ugyanúgy nem kellett sokat magyarázni arról, milyen színház ez, mint Karinának, aki nemcsak kollégája, de tanára is a Baltazár színészeinek.
– Dórával egy házban laktunk, nagyon rég ismerjük egymást. Aztán ő kiment tanulni Párizsba, én főiskolás lettem, de miután hazajött és megalapította a színházat, elmentem megnézni őket. Minden előadásukat láttam, mondhatom, hogy a rajongójuk voltam és vagyok. Az, hogy most együtt dolgozhatok velük, életem nagy ajándéka.
Karina elmeséli az első órát, amikor belépve elsírta magát, mert még sosem tanított, túl nehéznek érezte a feladatot.
-Odajöttek, átöleltek, simogattak, ők is elsírták magukat, vagyis inkább csak a lányok, és azt mondták: majd mi segítünk. És segítenek azóta is. Rengeteget tanulok tőlük! Olyan értékek birtokában vannak, amelyekre mindannyiunknak nagy szüksége volna. Ragaszkodás, feltétel nélküli szeretet, elfogadás, őszinteség. Gyermeki ártatlanság! Ha velük vagyok, azt érzem, hogy nem kell magamat szégyellni semmiért, mert ők úgy szeretnek, ahogy vagyok. És ez hatalmas erő. El szoktam hozni a kislányomat is, de ha nem, akkor kérdezik: „Jaduska hogy van?”Boldog vagyok, hogy a gyerekemnek ezt megadhatom. Hogy része lehetek egy közösségnek, akikre számíthatok.
És sorolja: tudom, hogy Dani milyen csodás képeket fest? Mondom, hogy tudom, egy kolléganőm külön cikket is írt már Daniról, aki a darabban Karina partnere. És azt tudom, hogy Cili gyönyörűen zongorázik, verseket ír, Balázs pedig pillanatok alatt képes hosszú szövegeket megtanulni, ráadásul folyékonyan beszél visszafelé?
– És műveltek!… Hozom a József Attila-verseket, Adyt, és ismerik őket. Nagyon sok verset tudnak kívülről, rengeteget járnak színházba, tájékozottak. Dóra mély, intellektuális mondatokat ad a szájukba, amitől a darabok kicsit abszurdak lesznek, elemelkedőek. De ők ezeket a mondatokat megtöltik tartalommal, nem kell nekik elmagyarázni, hogy miről szól. Tudják. Olyan sok mindent tudnak, olyan erősek, olyan erős egyéniségek vannak köztük.
Elmesélem Karinának, amit nemrég hallottam. Hogy Spanyolországban egy kis múzeum mindenese – a belépők árusítója és a teremőr egyben – egy Down-kóros fiú. Aki tökéletesen ellátja azt a feladatot. Nincs másról szó most sem. Emberekről, akiket komolyan vesznek, akik komolyan veszik magukat és a feladataikat. Dolgoznak. Nem azért, hogy mégis csináljanak valamit, hanem azért, mert van dolguk.
Közben hihetetlenül sokat fejlődnek. Majdnem tíz éve is végignéztem egy próbájukat. Hol vannak már attól?! Hangosan, tagoltan beszélnek, a mozgásuk is más, egyikük magabiztosabb lett, másikuk épp ellenkezőleg, kicsit visszavett. Értik és elfogadják az instrukciókat, fegyelmezettebbek lettek.
| Karina Sziszivel, a színház egyik sztárjával |
Kellene egy hely
Karina beszédórája egy nagy asztal körül zajlik. Bemelegítésként „baba-bebe” szerű gyakorlatok, a nehezebb szavakat sokszor elmondják együtt is, külön is. Anna megtanulta kívülről a vers ráeső versszakát, állva akarja elmondani, már csak a fotózás kedvéért is. Fecó beteg, mindannyian hiányoljuk, mert nála kedvesebb, meleg szívűbb embert nehéz elképzelni. Mondókák, nyelvtörők, versek. Dolgoznak rendületlenül, pedig reggel kilenc óta tartanak az órák.
A Baltazár ugyanis nemcsak színház, hanem szakmai műhely is, ahol a tagok mozgást, beszédet, éneket, még nyelvet is tanulnak. Dóra még a Gödörben mesélte el, hogy a próbák során egy nap Sziszi odament Varga Klárihoz, és azt mondta neki elismerően: „Na jó, most már látom, hogy színpadképes vagy.” És Klári, a sikeres színésznő nagyon örült ennek az elismerésnek.
| Igazi találkozás – Karina és Dani a második felvonás végén |
– Reggel találkozunk a Moszkva téren – mondja Réka -, aztán együtt jövünk fel a busszal. Az egész kis csapat.
A ház, ahol tanulnak és gyakorolnak, Elek Dóráé, saját helyük nincs. Segítséget nemigen kapnak, a Tavaszi Fesztivál és a Sziget támogatja őket. Játszanának ők többet, de hol? Meghívásuk rengeteg van, de jobb lenne egy állandó hely.
Olyan jó köztük lenni! Balázs mesél a lakásavató buliról, kiderül, hogy a Van Gogh-kiállítást is együtt látták, másnap meg pizza-nap lesz, akkor nem hoz senki ennivalót otthonról, várják a futárt. Vera meg azért cipeli magával a nehéz, Walt Disney Hófehérkéjével díszített mappáját, hogy az emberek az utcán lássák. Lehet nevetni velük, és lehet nevetni rajtuk is – miért ne lehetne?
– Egyszer a Gödörben egy próba után ücsörögtünk az asztalnál a lányokkal, ahogy azt csajok szokták – meséli Karina. – Arról beszéltek, nem értik, miért mutogatnak sokszor rájuk az utcán, miért kerülik, csúfolják őket, miért mondják rájuk, hogy fogyatékosak. Akkor Vera ezt mondta: „Azok az emberek, akik ezt mondják, sosem néznek tükörbe?”
Verának megint igaza van. Ő, aki elég bátor, hogy Oscar-díjra vágyjon, és ahhoz is, hogy ezt ki is mondja, egy sikeres és a helyén lévő ember magabiztosságával nézi a világot. És amit lát, abban sok a fogyatékosság. Óriási szükségünk lenne arra, hogy az ő szemükkel, az ő ép ösztöneikkel, egészséges emberségükkel nézzünk magunkra. És magunkba.
Május 21-én este hétkor megnézhetik a Kőválaszt a Budapesti Kamaraszínházban, a Tivoliban, 27-én pedig a Múló Rúzs című előadást. A továbbiakat: www.baltazarszinhaz.hu
Még több az e heti Nők Lapjából: • Gundel Takács Gábor hüvelykujj-sztár volt » |