A foci Eb – női szemmel

A nők nem szeretik és nem értik a focit – ez talán a leginkább rögzült sztereotípiák egyike. Az utóbbi napokban körülbelül ötven nőt megkérdezve egyértelművé vált, hogy a legkevesebben azok vannak, akik élesen kikelnek a labdarúgás ellen.

Az elutasítók

(„Ennyit nem ér az egész!”)

– Pár éve még tiszta szívemből gyűlöltem a focit – meséli Tímea, aki azért nem adja teljes nevét és arcát az interjúhoz, mert férje ismert zenész. – Apám és bátyám fanatikus rajongók voltak, minden meccsre elcipeltek, egyszobás lakásban éltünk, így a közvetítésekből sem tudtam kimaradni. Ha meghallottam, hogy „Jó szurkolást!”, már égnek állt a hajam. Sajnos, a párom is nagy drukker, ami eleinte még nem zavart… annyira. Mikor összeköltöztünk, már nem vágtam jó képet hozzá, ha barátait áthívta, hogy közösen drukkoljanak. Kezdte megmérgezni a kapcsolatunkat a foci. Aztán egyik este, a négy évvel ezelőtti Európa-bajnokság egyik meccse után közölte, költözzem el, ha nem tudom elfogadni, hogy a labdarúgás az ő életének fontos része. Akkor mintha megvilágosodott volna minden. Tudtam, hogy szeretem, és fél másodperc alatt rájöttem: ennyit nem ér az egész! Másnap az interneten kutatómunkába kezdtem. Bemagoltam a szabályokat, apró, érdekes részleteket: például, hogy a labda kerülete minimum hatvannyolc, maximum hetvenegy centiméter lehet, a súlya körülbelül négyszáz gramm, és megtanultam a másnapi meccs játékosainak névsorát kívülről. Este leültem mellé szépen csöndben, és apránként, félvállról adagoltam az információkat. A hatás nem maradt el, padlót fogott. Másnap megkérte a kezem.

Együtt élő párok között legtöbbször akkor is kialakul valamiféle kompromisszum, ha a nő kifejezetten utálja a focit: elmegy otthonról a férfi meccset nézni, külön szobában, akár két külön tévé előtt töltik az estét, vagy a nő kiadja magából a feszültséget két-három lehurrogó mondattal, amit a másik végighallgat az utána következő csönd kedvéért. Sokszor már csak a megszokás vezérli az embert, az évek során egyfajta játszmává válik a szituáció: mindenkinek megvan a jól begyakorolt szerepe. Könnyen lehet, hogy a férfi is képes lenne lemondani egy-két meccsről, ahogyan talán a nő is le tudna ülni férje mellé, mert elképzelhető, hogy a lelke mélyén nem is a sporttal, hanem inkább azzal van baja, hogy nem ő kapja a figyelmet.

A középmezőny

(„Hány sárga lap van a bírónál?”)

A megkérdezettek közül ők vannak a legtöbben. A nagyobb bajnokságokat követik többé-kevésbé, viszonylag tisztában vannak a játékosok nevével és csapatával. Legtöbbjük nem fanatikus drukker, a focit inkább mint társasági eseményt szeretik: barátokkal, ismerősökkel közösen, leginkább szórakozóhelyeken élvezik a közvetítéseket. Nem ritka, hogy a játék helyett a jóképű labdarúgókat figyelik a pályán. Érdeklődőek, mernek kérdezni a hozzáértőktől. Ez, bár többnyire a tudásvágyból fakad, sajnos, nem mindig sül el jól, mert a „Mi az a les?” messze nem a legrosszabb kérdés. Ha jót akarunk magunknak, semmiképp ne kérdezzük meg, hogy „Hány sárga lap van a bírónál?”, vagy, hogy „A második félidő is ilyen hosszú lesz?” Végső kegyelemdöfés az „Eddig élveztem, de ugye a hosszabbítást már nem kell megnéznünk?”

A rajongók

„Az óvodában minden tavasszal focirangadót szerveztem”

Vérbeli szurkolók. Nem ritka, hogy férfiakat megszégyenítő mélységig ismerik a sportágat és annak összes velejáróját. Közéjük tartozik Illés Andi óvónő is, aki gyerekkora óta imádja a focit, ma már külföldi utazásait is meccsekhez alakítja.

– Mióta az eszemet tudom, járok meccsekre – ecseteli sportszeretetét Andi, akit pont a lelátón érek el telefonon. – Legutóbb Brazíliába utaztunk a párommal, direkt akkorra időzítettük, mikor a két legjobb ottani csapat mérkőzött egymással. Nem is tudom elképzelni, hogy ne attól tegyem függővé a programjaimat, hogy kik, mikor és hol játszanak. Sosem felejtem el, egyik óvónő társammal voltunk egy vidéki továbbképzésen, és mikor jöttünk hazafelé, mondtam neki, hogy tegyünk egy kétórás kitérőt, mert a kedvenc csapatom játszik a közelben. Ő addig még sosem volt meccsen, ennek ellenére lelkesen drukkolt, azt mondta, álmában sem gondolta volna, hogy ennyire élvezetes lehet élőben egy mérkőzés. A gyerekeknek is megpróbáltam átadni ennek a játéknak az örömét. Egy időben minden tavasszal szerveztem a nagycsoportosoknak focirangadót egy környékbeli óvodával. Előtte beszéltünk a gyerekekkel magáról a sportágról, transzparenseket készítettünk, a végén nagy ünneplés volt gyerekpezsgővel. Mára nem egy lett közülük megrögzött, meccsekre is kijáró drukker.

„Két tévén néztem a párhuzamos meccseket”

Pehl Bernadett gyermekkorában versenyszerűen kajakozott, a sport behálózta az életét. Első munkáját annak köszönheti, hogy naprakész volt foci-témában.

– Régebben egy tévécsatornának írtam egy levelet, hogy nagyon szeretem a sportot, és szeretnék sportújságíró-gyakornok lenni – kezdi történetét Bernadett. – A szerkesztő felhívott, feltett három kérdést. Az egyik az volt, hogy ki vezeti a góllövőlistát az aktuális olasz bajnokságban. Tudtam a választ, így szerencsét próbálhattam, és közel tíz évig sportszerkesztőként dolgoztam. A labdarúgást mindig imádtam, de nem csapatokat szeretek, hanem egyéniségeket. Egy kivétel van ez alól. Az Udinese. Ennek a kis olasz csapatnak szurkolok. Őrületbe kergetem a barátaimat, amikor a fordulók utáni hétfőn e-mailben küldöm meg az eredményt, ilyen-olyan előjellel, kis kommenttel. Jelenleg kifejezetten zavar, hogy nem került be az Eb-re utazó spanyol válogatottba Raúl, ami szerintem legalább akkora vétek, mintha a nyolcvanas évek magyar fociválogatottjából kihagyták volna Détárit. A hozzám közelállók először tíz éve néztek furcsán, amikor a világbajnokság alatt kölcsönkértem nagymamámtól a tévéjét, hogy az enyémmel kiegészülve, két készüléken egyszerre nézhessem a párhuzamos meccseket. 2002-ben a spanyol csapat elsőként jutott a legjobb nyolc közé Dél-Koreában, munkába menet vettem egy spanyol mezt, és három napig – amíg el nem csalták a továbbjutásukat – abban jártam. Ha külföldön vagyok, mindig a futballstadionokat nézem meg először, különös vonzalommal viseltetek irántuk. De az is vicces volt, amikor nem jutott pénzem karácsonyi ajándékokra, elmentem fogadni, és kétszáz forinttal negyvenhétezret nyertem. Előfordult, hogy amíg én meccset néztem, a konyhában a barátom készítette a vacsorát. Egyszer sem volt probléma, hogy nagy drukker vagyok. Ha a barátnőimmel elmegyünk egy társaságba, óriási siker, hogy szakavatott vagyok. Unikumnak számítok a baráti társaságban, én pedig élvezem, hogy erről is tudok beszélgetni.