Kerti törpe akcióban

Létezik egy régi-régi mondás. Nagyon szabadon fordítva valahogy így hangzik. „Kiszakíthatod a fiút vidékről, de a vidéket nem szakíthatod ki a fiúból.” Amerikai countryzenészektől származik a 30-as évekből. Nekünk ugyan sem a 30-as évekhez, sem az amerikai countryzenészekhez nincs közünk, de magunkra vettük mindketten, Alex és én. Önként, és ha úgy tetszik, dalolva. Mert noha Alex szülővárosát több mint 2000 kilométer választja el az én Kaposváromtól, a körülményeink, gyermeki mohósággal magunkba szívott és azóta is odabent őrzött hitünk az élet jó néhány alapvető értékében pontosan ugyanolyan. Ezek közé tartozik a természet tisztelete, szeretete és közelségének folyamatos igénye is. Mindketten lehúztunk vagy tíz évet Európa különböző nagyvárosaiban. Rohanós, követelőzős állásokat töltöttünk be, amelyekhez foghatók tényleg csak fővárosokban adódnak. De fél szemünk folyamatosan ott volt az otthoni kerteken. Ami neki Northampton grófság lankái, az nekem a Zselic dombjai. Felnőtt és tudatos életünk nagy részét vágyakozással töltöttük az után, amit saját döntésünk következtében hagytunk magunk mögött. A maradék időt pedig álmodozással, hogy egyszer nekünk is lesz majd egy kis kertünk, a végében ásott kúttal.

Addig is, maradnak a nagyszülők. Soha nem hagyjuk ki a lehetőséget egy-egy jó vidéki hétvégére. Amióta pedig Lolával élünk, tudatosan tervezzük az időnket. Igyekszünk úgy alakítani ügyes-bajos dolgainkat, hogy Lola és szülei havonta legalább egyszer (angol vagy magyar) vidéken víkendezzenek. Mert Lolánk vidéken teljesen más ember lesz. Kinyílik, mint egy virág. Az örökké izgága, szemével mindig a következő csínyt kereső kis csíkhal eggyé válik a kerttel. Barátságot köt vele. Szinte belé olvad. A teraszról nézzük, ahogy beszél a vakondtúrásokhoz. Ahogy menekül a darazsak elől, és szinte halljuk, ahogy viaskodik magában, hogy a határozott tiltás ellenére megkóstolja-e a vadszilvát. Aztán, hogy e viaskodás eredménye végül mi lesz, általában csak a következő bilizéskor tudjuk meg… Tádé, apám bozontos udvari spánielje csülökcsontot kap tőle, kergeti a macskákat (mármint Lola, nem Tádé), és képzelt barátaival hancúrozik napnyugtáig. Fél tizenkettőre farkaséhes lesz, fél egykor pedig önként vonul el sziesztázni. Van, hogy fél négyig színét sem látjuk.

Lolának és a természetnek ebbe a nagy egyetértésébe csak a hangyák piszkítanak bele néha. Múltkor a katicás labdát kergettük a kertben, amikor Lola egyszer csak megállt, és furcsa, éneklős-táncolós magánszámba kezdett. Néhány másodperc múlva leesett, hogy a gyerek nem énekel, hanem üvölt, és nem táncol, hanem rángatózik. A probléma közelről történő szemrevételezése után kiderült, hogy épp egy hangyaboly tetején kísérelt meg lendületet venni a következő dobáshoz. Ezek a jó somogyi hangyák meg, naná, ki nem hagyták volna a lehetőséget. Villámgyorsan és tömegesen elkezdték birtokba venni az izzadságtól és naptejtől édes-ragacsos babalábakat. Mire odaértem, már vagy harminc kövér délmagyar hangya mászott Lolán. Akit olyannyira megbénított a terror, hogy a földbe gyökerezett a lába. „ÁÁÁÁÁÁÁ! Mammaaaaa! Angyák futnak Jojára!!!!”, sikította olyan hangerővel, hogy majd összeszaladt a falu. Arrébb tettem negyven centivel a kapálózó gyereket, lesöpörtem róla az állatokat, és elmagyaráztam neki a helyzetet. Azt, hogy ez itt, egy kertben, teljesen természetes. Ha rálépsz valaki házára, az cserébe rád mászik. Nem hatotta meg a történet. Viszont a következő kettő és fél órában nem volt hajlandó megmozdulni. Állt, mint a cövek az udvar közepén, és látványosan rettegett. Én meg, mint eltökélt mama, nem emeltem föl, hanem igyekeztem meggyőzni arról, hogy ha rálép a fűre, nem nyeli el magába a hangyavilág. Viszont folytathatjuk a labdázást. Hasztalan.